Hogyan készül(t) a Knédli

A prágai magyar diáklap rövid története

Az idén volt nyolc éve annak, hogy az Ady Endre Diákkör tagjai először vehették kezükbe a Knédli címet viselő s magát “rentábilis diákperiodikának” tituláló - akkor még meglehetősen szerény terjedelmű - lapot. Bár az ötlet életképesnek bizonyult, s a hasonló diáklapokkal ellentétben a Knédli komótos rendszertelenséggel valamint egyre gazdagabb külsővel és belsővel jelent meg, azt azért hozzá kell fűzni, hogy (egyelőre) rövid életútja folyamán sem a periodicitás, sem pedig a rentabilitás nem volt rá különösebben jellemző. Ez viszont azoknak, akik hasonló fába már vagdosták a fejszéiket, biztosan nem okoz meglepetést... hiszen jól ismert a főiskolás diákoknál hirtelen fellépő szabadságérzet okozta ún. “megfontoltság”... mely szerint semmit nem szabad elkapkodni, s csak hosszú és alapos gondolkodás után szabad ill. érdemes cselekedni.

Ha a Knédli kezdetét akarom említeni elsőként, akkor valamivel az 1993-as év elé kell visszalapoznom emlékezetemben. Jómagam 1989-ben kerültem Prágába s gólyaként éltem meg a bársonyos forradalmat, az azt követően hirtelen nyakunkba szakadt szabadságot..., a lehetőségek hirtelen kitárulását és egyszersmind beszűkülését is. Az AED élén akkor Badin Ádám majd pedig Belák Csaba álltak. Külön szerencsémnek érzem, hogy épp ekkor voltam friss diák Prágában. Az akkori klubéletet a maival nem is nagyon lehet egy lapon említeni, hiszen nem volt olyan hét, hogy a klubon belül szervezett akciók valamelyikén ne lett volna alkalom a találkozásra, szórakozásra, művelődésre. Persze ez köszönhető volt az előbb említett két úriemberen kívül még annak is, hogy a prágai közeg csak lassan állt át a kapitalistább gondolkodásmódra..., s olyan problémák, mint teremszerzés ill. terembér, előadóknak útiköltség esetleg honorárium csak később kezdték nehezíteni a klubelnökök életét.

A fentiekből kiderülhetett, hogy számomra - mint későbbi AED elnök számára - éppen a 1989-91-es időszak volt a mérvadó. Tudtam, hogy egészen mások a lehetőségeim, hogy bizonyos területen teljesen eltűntek a korlátok, míg máshol megoldhatatlan problémákkal kell, hogy szembenézzek. Ekkor fordult meg először fejemben a gondolat, hogy élénkítve az AED mindennapjait egy diáklapot szerkesztenék. Ismertem a diákkör magját, az egyének képességeit, tudtam, hogy sokukra számíthatok s nem lesz nagy feladat rábírni egynémelyüket a tollforgatásra. Amitől tartani lehetett, az csak a nagyérdemű reakciója volt. A célom az volt, hogy a Knédli ne csak egy szűk magnak szóljon, hanem bárki az AED dolgaiban akár csak kicsit is jártas megtalálja a számára érdekes olvasnivalót.

Első lépésként a címet kellett kiválasztani. Ez csak látszólag egyszerű feladat... de hála a Podolí kollégium remek társaságának, na meg a helyi bár csaposának, nem akadtunk fel már az első akadályon. A “lapszerkesztés” további része meglepően zökkenőmentes volt. Aránylag rövid idő alatt összegyűlt az anyag. Ám hogy túl simán ne menjenek a dolgok, azért még akadt gond a számítógépes feldolgozással is, hiszen ne feledjük, 1993-at írunk, a DTP technológia még egyáltalán nem hétköznapi dolog, s nincs minden második diáknak a szobájában számítógép. Szóval, nem volt egyszerű, de valahogy megoldódott. A “piacradobás” előestéjén (vagy talán inkább elődélutánján) az első és eredeti lézernyomtatással, egy vadonatúj tonerrel valamint 500 db csodálatosan fehér A3-as xerox-papírral a hónom alatt bevágtattam a CSMMSZ irodájába, hogy ott a Csémy Tamással kötött előzetes megállapodás alapján fénymásolón legyártsam a történelmi első szám 100 példányát. Ekkor jött a döbbenet, ugyanis a szövetség irodájában nem A3-as formátumú volt a másoló, mint ahogy azt én szinte teljes bizonyossággal hittem, hanem csak A4-es. Nekem meg ott volt a kezemben az egy órája vásárolt csomag fénymásolópapír... természetesen A3-as méretű. Ezen tények ismeretében egy kicsit megpihentem, s elmorzsoltam a fogaim közt pár reménykedő fohászt... melyek után sajnos a maximális másolható felület továbbra is csak A4-es volt. Nem maradt más lehetőség, a túl nagy lapokat szépen lassan kettémetszettem, rámásoltam a rámásolnivalót, este pedig a koleszon lakó összes magyar Knédlit ragasztgatott, hisz éppen akkor úgy sem volt mit csinálniuk. Másnap aztán a kíváncsi, ám kezdetben meglehetősen bizalmatlan tömeg megjutalmazott azzal, hogy az első példányt remittenda nélkül elkapkodta.

A kezdeti sikeren felbuzdulva a következő számra csak alig két hónapot kellett várnia a Knédlire éhezőknek. Természetesen nagyobb terjedelemben, kicsit kifinomultabb külsővel rukkoltunk elő. A lapnak már volt egyfajta arculata, voltak állandó rovatok. A számítógépes feldolgozás ill. a nyomtatás körüli gondokat is sikerült valamelyest enyhíteni. A harmadik Knédlit már érezhetően várta a társaság, s mivel annak megjelenése egybeesett a Gólyabállal, így nem volt meglepő, hogy ebből a számból már majdnem 150 db kelt el.

Egy évvel az első példány születése után a sorrendben 4. szám már dupla terjedelemmel jelent meg. Kialakult a szerzők csoportja is, kiknek köszönhetően a Knédli a szó szoros értelmében nagyon színes olvasnivalót kínált. Ekkorra a lap már nemcsak Prágában volt ismert, sőt, egy párkányi barátom jóvoltából a budapesti Széchényi Könyvtárban található valaha megjelent magyar nyelvű kiadványok gyűjteményébe is bekerült. Az 5. számot, melynek Nyári Magazin volt az alcíme, a 94-es Kovácspataki Diáktalálkozóra készítettük el. Új sorozat indult, melyben a prágai diáktanyákat (kollégiumokat) mutattuk be, és persze folytatódtak a már jól megszokott és közkedvelt rovatok: az interjú, a rejtvény az alapitalok vagy a képcsarnok... Az év decemberében született meg a véleményem szerint egyik legjobban sikerült Knédli, sorrendben a 6. (“lajstromjele”: 2 per 3/4). Ekkor ért el evolúciós folyamatában a projekt arra a szintre, hogy a terjedelméből kifolyólag (24 oldal) kisebb formában voltunk kénytelenek nyomtatni (A5). Ami első látásra visszalépésnek tűnt, az rögtön a másodikra ellenkezőleg, nagyon helyes lépésnek bizonyult. Azóta is ez a méret jellemzi a Knédlit, s csak sajnálni tudom, hogy nem így kezdtük, akkor ugyanis az első szám fénymásoló-anabázisát sem kellett volna abszolválnom.

A Knédli kétéves születésnapja alkalom volt egy kis visszatekintésre. A 7. számban (“lajstromjele”: 3 per 1) megpróbáltam összefoglalni az elmúlt két év alatt történteket, most ebből a cikkből idézek:

“...az első születésnapkor még talán egy kicsit korai lett volna holmi statisztikákkal előállni, egyrészt az értékelhető adatok minimális mennyisége, másrészt pedig a bizonytalan jövő miatt. Mára viszont már ott tart a Knédli, ahol a harmadéves egyetemista... semmi biztos, de a nehezén azért már túl van. A sokéves tapasztalatok is arra utalnak, hogy aki az első két évet átvészeli, az már a maradék hármat-négyet sikeresen befejezi. Én mindenesetre remélem, hogy a Knédli előtt még több, mint 3 év van.

Aki egy kicsit is figyelmesen lapozza az újságot, észrevehette, hogy az egyes számok terjedelme fokozatosan bővül. Míg az első “ősknédli” csak 8 oldalt számlált, addig a hatodik már ennek a háromszorosát. Persze a szerkesztői, vagy ha úgy tetszik főszerkesztői munka is fokozatosan igényesebbé vált. Volna! Csakhogy a kezdeti nagy bumm idején a kötelező rugdosások, állandó noszogatások a cikkírók irányába meglepő módon az idő múlásával mindinkább szükségtelenebbé váltak. Mostanra ott tartunk, hogy némelyik kellemesebb ember már-már megkeres, hogy esetleg írna valamiről a következő számba. Attól még persze messze vagyunk, hogy kész cikkel állítanának be, de ez a magunkfajta közegben amúgy is enyhén utópisztikus jellegű lenne.

Most pedig gyors egymásutánban tényeket fogok közölni. A mai napig (1995. március) - tehát ezt a számot nem beszámítva - 6 szám jelent meg (A periodicitásnak igen halvány jelei fellelhetőek voltak... talán). Eme 6 szám 17 ember lelkén szárad. Nekik külön köszönet jár, valamint az a bizsergetően jó érzés, hogy nyomtatásban olvashatják a nevüket. Ejtsünk néhány szót a mennyiségről is. Ha egy ügyes műszaki ember az eddig megjelent 6 számot egymás mellé helyezi, akkor egy 88 oldalas papírhalmazt kap. Az írott szöveg 140 gépelt oldalt tenne ki. Csak összehasonlításképpen: a Pál utcai fiúk ennél sokkal több. És a végére még egy érdekes adat, amely a tisztelt olvasóközönség vásárlóerejét valamint jó ízlését bizonyítja. A 6 számból eddig összesen valamivel több mint 800 db kelt el, ami egyes számokra lebontva 120-140-es eladott példányszámot jelent. Ez a viszonylag csekély mennyiség akkor válik tekintélyessé, ha hozzátesszük, hogy a Knédli potenciális olvasótábora nagyon bőven mérve is nem több, mint 200 ember...”

Hát, így festett az AED lapja két évvel a kezdés után. Mondhatni ez volt a Knédli fénykora. Megvolt a szerzők és az olvasók állandó tábora, sőt, a lap anyagi támogatottsága s így zökkenőmentes nyomtatása is hála pár embernek, megoldódott.

Ami ezután következett, az meglehet törvényszerű volt. A bennünket körülvevő mindinkább elanyagiasodott világ sokunknak korrigált egy kicsit az értékrendjén. A tanulás s munka mellett egyre kevesebb szabadideje maradt az embernek. És ha kevés a szabadidő, akkor annak a Knédli (is) látja a kárát. Egy év telt el a következő szám megjelenéséig. Terjedelemben csökkentett... ám színvonalban változatlan fazonnal. Ugyanez volt érvényes a nyári, sorrendben 9. Knédlire is (“lajstromjele”: 4 per 2). Ez volt az utolsó lap, mely még az eredeti grafikával jelent meg. Ezt követően ugyanis másfél éves szünet után már Öcsém, alias Puhalla Gábor kezében gyűltek össze a fonalak, s a címoldal új arcot kapott. Ebben a formában a lap mind a mai napig megjelenik, hol ritkábban, hol gyakrabban (eddig összesen 12 szám jelent meg). Ami nem változik, az a sorok tartalma. A Knédli ugyanis megmaradt kellemes olvasnivalónak, ahol a megszokott diákosságon kívül a cikkírók sajátos és meglehetősen egyéni stílusa az, ami a legmeghatározóbb. És szerintem a Knédli éppen ettől ilyen jó.

Belák Attila