Kritikai jegyzetek

(1.)

Budapesti szemmel nézve Prágát, a város szellemi környezetét, a hétköznapi élet színes forgatagát, könnyen félrevezetődik az ember. Ismerjük, sőt kívülről fújjuk a közhelyeket, amelyek az elmúlt néhány évtizedben rögzültek a magyar köztudatban… A prágai sörözők és a régi, hatvannyolc előtti filmek hangulata, a bájos kispolgáriság - ezek a címszavak kiegészülnek még Hrabal hőseivel, az önmaguk káprázatából életerőt merítő emlékezetes figurákkal, meg persze a Švejkkel és a groteszk szemlélettel, amely szamárfület mutat a prágai tavaszt eltipró, egészen 1989-ig basáskodó rendszernek. Nem mondom, hogy ez a kép teljesen hamis, hiszen valós elemeket tartalmaz, de megjegyzendő, hogy az 1990 előtti két évtizedben maguk a csehek sem tudták birtokba venni saját kulturális örökségüket. Olyannyira nem, hogy a tiltott szerzők listája közel azonos volt a modern cseh irodalom és eszmetörténet legfajsúlyosabb részével.

Időközben persze új szakasz kezdődött a cseh fenomén magyar recepciójában... Évek óta hajtogatom, hogy a művelt, naprakész magyar értelmiséginek fogalma - halvány fogalma - sincs arról, ami a prágai (brünni) szellemi életben jelenleg történik. Mi több, nem is nagyon érdekli. Néhány éve a cseh kultúra legapróbb rezdüléseit is számon tartották Budapesten, ma viszont arról sem tud senki, ami Prágában a legnagyobb szenzációnak számít. Aligha vigasztaló, hogy fordítva sincs ez másképp. A kilencvenes évek változásai maguk alá temették a kulturális kapcsolatok egész eddigi örökségét, bár ennek a több évtized alatt kimunkált hagyománynak talmi és örökbecsű elemei egyaránt vannak. Hrabal magyar recepcióját, a nagyszerű fordításokat (mindkét irányban) nem lehet csupán a kommunista kultúrpolitika mesterkedésének tulajdonítani. Különös paradoxon, hogy ma jobban ismerjük egymást, mint bármikor, de a kulturális kontextus hirtelen átrendeződése következtében szinte elölről kell kezdeni az építkezést.

Ennek az általános elbizonytalanodásnak - az érthető, de mégsem elfogadható érdektelenségnek - a keretei között átrendeződtek a cseh műveltség magyar befogadásának az erővonalai is. A hagyományos csapásirányok mellett különös érdeklődésre számíthatnak a korábban elhallgatott vagy féloldalasan tárgyalt történeti-politikai témák - a cseh közelmúlt titkai -, melyeknek felfedezése, újragondolása az elmúlt évtizedben radikálisan átszabta a cseh intellektuális élet uralkodó eszméit. Nagy megrázkódtatás ez - öröm és szellemi kihívás -, amelyet csak az értékel igazán, akinek van némi fogalma a nyolcvanas évek csehszlovák közállapotairól. Masaryk, Peroutka, Rádl - vagy éppen Kosík és Patočka “rehabilitálása”, ismételt belépése a cseh (s ezt követően a cseh-magyar) kulturális erőtérbe új gondolatokkal töltötte fel a lehetséges párbeszéd szellemi terrénumát. Ám ezzel párhuzamosan teret nyertek a régebbi vagy újabb keletű nemzeti sérelmek felhánytorgatására összpontosító cikkek, tanulmányok is, amelyek a valós konfliktusok elemzése mellett vagy helyett az előítéletes gondolkodás jól ismert effektusaival dolgoznak. Ebből a körülményből aztán kínos kötelezettségek származnak. Ha ugyanis szellemi párbeszédre törekszünk - s dialogikus kultúrát kívánunk építeni -, a kritikai gondolkodás igényét nem csupán a cseh, hanem a magyar szerzők állításaira is alkalmaznunk szükséges.

* * *

Nemrég jelent meg a már jobb időket is megélt Valóság című budapesti folyóirat 2001/1-es számában Balassa Zoltán Csehszlovákia, a törvénytelenség országa című terjedelmes tanulmánya, amelyben a szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy a második világháború után kiadott “beneši dekrétumok” - amelyek a német és magyar lakosságot a kollektív jogfosztottság állapotába helyezték -, nem rendelkeznek semmiféle jogi relevanciával, mivel Benešnek, illetve az őt felhatalmazó képviseleti intézményeknek hiányzott a demokratikus legitimációja, s működésük módja és tartalma ellenkezett az érvényes alkotmánnyal. Mint írja, 1938 októberi lemondása után Beneš magánemberként hagyta el az országot, s három évvel később ebben a minőségében adta ki “elnöki alkotmánylevelét”, amelyben államfői jogkörrel ruházta fel saját magát. Balassa úgy véli, hogy a Beneš vezette nyugati csehszlovák emigráció esetében nem történt más, mint hogy “egy magánember törvénybe ütköző módon cselekedett”. A szerző ebből a tisztán jogi szempontból is gyenge lábon álló feltevésből vezeti le súlyos történeti megállapításait, melyek az 1945/46-os események egészét hivatottak megítélni: “Összefoglalva az elmondottakat… - írja - Edvard Benešt 1938-as lemondása után már sohasem választották meg Csehszlovákia legitim államfőjének. Így az általa kinevezett kormány sem lehetett az. Sőt, az államfő, a kormány, a képviselők, az újságírók és más közéleti személyiségek a németek és a magyarok ellen izgattak, s ezzel törvénybe ütköző cselekedeteket követtek el. A kassai kormányprogram törvényen kívül állt. A prágai törvényhozás - csonkasága miatt - nem fogadhatott el érvényes törvényeket. (…) Ráadásul olyan diszkriminatív elveket alkalmaztak, amelyek a náci korszakra voltak jellemzők, s amelyeket az alkotmány és bizonyos jogszabályok tiltottak, sőt büntetésüket helyezték kilátásba”. (Valóság, 2001/1: 94.)

Mielőtt megpróbáljuk a cseh-magyar kapcsolatok összefüggésében értelmezni ezeket a kijelentéseket, érdemes szemügyre venni Beneš politikai pályafutásának leginkább kirívó elemeit, amelyeket nem csupán német és magyar, de bizonyos vonatkozásokban cseh és szlovák szerzők is kritikával illetnek. A történeti források alapján világosan látszik, hogy Beneš volt a cseh politikának az a vezető exponense, aki a Monarchia bukásával kialakult hatalmi vákuumban a legkíméletlenebbül érvényesítette az új köztársaság vélt vagy valós hatalmi érdekeit, s eközben nem riadt vissza a versailles-i békekonferencia vezető politikusainak a félrevezetésétől sem (különösen ami az egyes vitatott területek nemzetiségi összetételét illeti). Ugyancsak ő volt az, aki a húszas évektől kezdődően a status quo hajlíthatatlan védelmezőjeként a legcsekélyebb esélyt sem adott a békefeltételek megegyezésen alapuló békés korrekciójára (bár természetesen megvolt ennek a beállítódásnak a magyar, lengyel, később pedig különösen a német megfelelője is). Beneš nevével ugyancsak szorosan összefonódik az 1938-as müncheni kapituláció, illetve az 1948-as kommunista hatalomátvétel megítélésének kérdése is: az előbbi esetben néhány jelentős cseh közíró (köztük Patočka és Václav Černý) az elnököt gyengének, sőt gyávának tekinti; s elég széles az egyetértés annak megállapításában, hogy a háború után Beneš “hagyta magát” becsapni Sztálin és cseh helytartói által, hiszen a februári puccs idején még a jelképes szembeszegülést sem kockáztatta meg (elfogadván a “polgári” miniszterek lemondását).

A két sorsfordító pillanat azonban aligha eshet azonos megítélés alá. A tárgyilagos történeti feldolgozások (köztük például Ádám Magda 1996-ban megjelent Beneš-tanulmánya) nem véletlenül jutnak arra a következtetésre, hogy 1938 őszén sem diplomáciai, sem katonai okokból nem volt esély az ellenállásra, s az elnök helyesen döntött, amikor nem áldozta fel országát egy véres kataklizmában. Münchenért nem egyszerűen Beneš “tehetetlensége” a felelős, hanem az a “nemzeti ideológia”, amely egybeforrt az első köztársaság uralkodó politikai világnézetével: a méltányos kiegyezésre képtelen cseh nacionalizmussal, amely átjárta a politikai elit túlnyomó részének gondolkodását. Az erőviszonyok megváltozásával aztán más típusú, ellenkező előjelű nacionalizmusok kerekedtek fölül. Ennek a leckének a feldolgozására - kritikus elemzésére - azonban Beneš és a cseh politika 1945 után nem volt felkészülve - s a német megszállás kegyetlensége mintegy felmentést adott a fájdalmas önvizsgálat alól. Ebben az összefüggésben érdemes ma megítélni a cseh politika 1945 utáni kényszerpályáit, a németek kiűzését, a beneši dekrétumokat, s végül a cseh demokrácia bukását, önfelszámolását.

Ami az ún. beneši dekrétumokat illeti, aligha lehet kétséges, hogy ezeket a jogfosztó törvényeket és rendeleteket mai szemmel nem lehet jóhiszeműen mentegetni vagy védelmezni. A dekrétumok tartalma a maga korában is szemben állt a demokrácia és a humanitás alapelveivel - azokkal a célkitűzésekkel tehát, amelyeket a második világháború alatt az antifasiszta koalíció hatalmai a jövő Európájára nézve irányadónak fogadtak el. Az is vitán felül áll, hogy a német és magyar kisebbség kollektív megbüntetése, illetve részleges kitelepítése számtalan atrocitással, gyilkossággal és emberi tragédiával járt együtt, ám ezeket az eseményeket korántsem igazolhatja az a kétségtelen tény, hogy korábban a köztársaság “szláv” lakossága szenvedett el hasonló sérelmeket a német vagy a magyar állam, illetve ezen államok képviseletében eljáró egyes személyek részéről. A kollektív felelősség elve semmiképpen sem lehet jogi kategória, hiszen a “felelősség” csak az egyéni lelkiismeret sajátjaként tételezhető - kiterjesztve az intellektus, a társadalmi párbeszéd, a tisztultabb közgondolkodás irányába. Az egyéni felelősség azonban nem állhat elő normatív igényekkel, nem követelheti meg, hogy a másik ember is érezzen hasonló “felelősséget”.

Ha mindezt a történeti kérdések mai tárgyalására vonatkoztatjuk, adódik néhány következtetés. A történész nem helyezkedhet bele az egyik “részfelelősség” ideológiai alátámasztásának vagy vitatásának pozíciójába, mert túl azon, hogy maga is aktuálpolitikai indulatok kiszolgálójává vagy gerjesztőjévé válik, tudományosnak vélt állításai belevesznek a féligazságok és bornírt interpretációk egyoldalúságaiba, s végső soron elveszti szakmai hitelét. Amikor idézett tanulmányában Balassa Zoltán azt igyekszik bizonygatni, hogy a szlovák nacionalisták “nemzetiszocialista” ihletésű tervét a magyarok kitelepítésére Beneš kormánya valósította meg 1945 után, indulatos érvelését tárgyi és szakmai hibák egész sorozatával fűszerezi. Szerinte Beneš már München előtt ki akarta telepíteni a német lakosság többségét egy “kompromisszumos” béketerv keretében, ám ennek a meglepő állításnak a forrásaként a szerző csupán egy szlovák napilapban megjelent cikkismertetésre hivatkozik (ami enyhén szólva sem felel meg a forráskritika bevett szabályainak). Mi több, Beneš fasiszta velleitásait azzal a képtelenséggel igyekszik alátámasztani, hogy a későbbi elnök a cseh Nemzeti Szocialista Párt vezető személyisége volt, jóllehet a szakirodalomban közhelynek számít, hogy ez az 1897-ben alakult baloldali párt a cseh marxista szociáldemokraták “internacionalista” irányvonalát elutasító, mérsékelt szocialista pártként határozható meg, amely célul tűzte ki a cseh nemzeti emancipáció végigvitelét, s ennek megfelelően a leginkább osztrák- és háborúellenes politikai erőnek volt tekinthető 1918 előtt. (Beneš pártja magyar fogalmak szerint egy hazafias frazeológiára építő polgári radikális pártnak felel meg, amely a plebejus demokrácia igényét nacionalista és populista felhangokkal színezte, de semmi köze sem volt a fasizmus egyetlen változatához sem, eltekintve talán a Stříbrný-féle szárnytól, amely az 1926-os kiválás után ebbe az irányba fordult.) Balassa szerint a második világháború lezárultával Csehszlovákiában nem sikerült legyőzni a “fajgyűlöletet”, sőt ezt “az újjászülető állam hivatalos zászlajára tűzte”. Ennek igazolására felidézi a németekkel szembeni “szadista kilengések” képeit, megtoldva ezt Fábry Zoltán keserűségtől elfúló hangú szenvedélyes naplójegyzeteivel, amelyben a jeles közíró a “szláv fasizmus” tombolásáról, a “beneši és sztálini hitlerizmus” eluralkodásáról panaszkodik. Az előszámlált tényanyag természetesen részét alkotta az akkori valóságnak - ezt egy percig sem lehet vitatni -, de miféle történetírói eljárás az, amely csak a számára kedvező anyagból szemelget, s az egykorú idézeteket reflektálatlanul építi be az értekező szövegbe? A szerző leplezetlen gyűlölettel ír a masaryki köztársaság egész berendezkedéséről: “formális demokráciát” emleget, amelynek persze “nimbusza” van, miközben a cseh elit nem képes megszabadulni a nacionalizmus “pavlovi reflexeitől”. Ez a hangütés, amelynek rikító példáit hosszan idézhetnénk, kiáltó ellentétben áll azokkal a módszertani megfontolásokkal, amelyek arra intik a cseh-magyar történeti kapcsolatok valamennyi kutatóját, hogy a tényanyag megszólaltatását a beszédhelyzet gondos kimunkálásával kapcsolja egybe.

Érdekes megfigyelni, hogy a Beneš személyiségével és történeti szerepével kapcsolatos - tárgyilag részben érthető, de hangütésében és módszertanilag teljesen elfogadhatatlan - kirohanások, kritikai csörték és túlfűtött vádaskodások mennyire eluralkodtak a mai magyar történeti irodalom egy jól körülhatárolható részében. Popély Gyula nemrég odáig ment, hogy “Egy szélhámos hazudozó a XX. századból” címmel rajzolta meg Beneš portréját, de cikke inkább publicisztikai szemtelenkedésnek tetszik, mint történészi vagy felelős közírói eszmefuttatásnak. (Irodalmi Szemle, 2001/1. sz.) Az ilyen típusú cikkek olvastán nem lehet másra gondolni, mint hogy Beneš immár csak ürügy a mai magyar jobboldali nacionalizmus ideológiai önmeghatározásának folyamatában: a sérelmi gondolkodás sulykolásával, az önkritikai mozzanat szinte teljes mellőzésével nem a cseh politika kerül a célkeresztbe, hanem a magyar közgondolkodás nyitott, liberális, többosztatú hagyománya. A Beneš-fóbia, amely pofozóbábunak tekinti az egykori csehszlovák elnököt, nem a történeti megértés, hanem a zárt gondolkodás terméke, amely “nemzeti” legitimációt kíván adni a demokratikus alapelvektől elhajló jobboldali kurzus számára.

S végül adódik a kérdés, hogyan jutnak vissza ezek az írások a cseh kontextusba? Mi az aktuális és maradandó jelentésük? Nem csupán a párbeszédre való képtelenségükkel tüntetnek?

Berkes Tamás