Magyar Kulturális Napok 2001

Rendhagyó beszámoló Pilsenből

Szokatlan alcím, de úgy érzem, helyénvaló. Remélem, hamarosan kiderül, miért. Kis alapszervezet lévén - mi tagadás - némi “irigységgel” vegyes szomorúsággal olvassuk a nagyobb (prágai, brünni) testvérszervezeteink beszámolóit. Tudom, kisebb-nagyobb bajaink náluk is föllelhetők, mégis: számottevő létszámuknak, kulturális hátterüknek (s természetesen tiszteletreméltó lelkesedésüknek) köszönhetően könnyebben vállalkozhatnak önálló, gazdag ünnepségsorozat megrendezésére. Ezt mi egyelőre kevésbé engedhetjük meg magunknak.

Azt, hogy mégis van miről beszámolnom, Pilsen városának is köszönhető. Annak, hogy ez a konzervatívnak, befeléfordulónak tartott nyugat-csehországi metropolis az elmúlt évtized folyamán a közép-európai együttműködés egyik központjává vált. Képzőművészeti rendezvényei tudatosan vállalják ezt (gondolok itt a kétévenként megrendezett Európai Utak találkozóra), de más művészi eseményeiről is megállapíthatjuk: fontosnak tartják e térség kultúrájának, művészeinek bemutatását. Tették ezt már akkor is, amikor a szomszéd, sokban azonos történelmi múlttal rendelkező országok, többé-kevésbé elfeledkeztek egymásról.

Jó példa erre az idén már kilencedszer megrendezett Nemzetközi Színházfesztivál. Kitűnő magyar színházak vendégeskedtek itt, s csak sajnálni tudom, hogy a Prágai Tükörben alig volt visszhangja. Kár! (az idei fesztiválról jelen számunkban Karel Král számol be - a szerk. megj.). Az ez évben újra meghívott és nagy sikert aratott budapesti Katona József Színház múlt évi előadása (Portugália) a fesztivál egyik legnagyobb - mondjuk ki bátran: a legnagyobb - eseménye volt. Ennek köszönhetően Egressy Zoltán darabját több külföldi, köztük cseh színház is, műsorára tűzte.

Mostani bemutatójuk egyben a gazdag programú fesztivál (36 változatos műfajú esemény!) ünnepélyes bezárását is jelentette. Ezúttal nem magyar, hanem egy fiatal skót szerző, David Harrower (1966) “Kés a tyúkban” című drámájával jeleskedtek. Az előadás már odahaza is sikeres volt: a 2000. évi Magyar Színházi Seregszemlén a legjobb női alakítás, valamint a legjobb színpadképnek kijáró díjat kapta meg. “Két - mólóval - összekötött színtér. Mint az ázsiai színházban. Szembetűnő a stilizáció és a tiszta realizmus egyidejűsége - írja Karel Král a Svět a divadlo-ban. - Falu. A Fekete oldal. Ez a földműves és felesége hajléka: mintha látnánk az ajtó mögött a sarat, s a fekhelyet a lakókkal szinte megosztó disznót, érezzük a trágya szagát....ez a régi világ, a sötétségé, a durva szokásoké. A másik oldalon a malom irodája, világos, liszttel és civilizációval, az emberséges munka már-már marxi értelmezésével. A malom működik, a malom rázkódik, a liszt száll, mint a púder. S közöttük út. Ezen megy a földműves fiatal felesége a molnárt, ám valójában önmagát keresve... Ezt a falusi drámát játsszák a budapesti, azaz a városi Katona József Színházban úgy, mintha a szántóföld már az előcsarnokban kezdődne. Mintha a 19. század még nem ért volna véget. De véget ért-e valójában?”

A rendező, s egyben az előbb említett színpadkép tervezője Gothár Péter, akit sajnos - noha tudtam, hogy gazdag színházi múlttal is rendelkezik - mindezideig csak filmrendezőként ismertem. (Hozzá kell tennem, emlékezetes filmek rendezőjeként: Megáll az idő, vagy az újabb Haggyálógva Vászka). Úgy érzem, filmes énjét most sem tagadja meg, sőt a film eszköztárát tudatosan használja, teszi alkalmassá ennek a különös, fekete-fehér, realista-stilizált színpadi világnak a megteremtésére. A felforrósodó, már-már naturalista brutalitással telítődő jelenetek hirtelen kimerevednek, s a “vágás” után folytatódva szinte átemelnek egy másik, gondolkozásra késztető-kényszerítő világba. A szereplők, Kocsis Gergely, Lengyel Ferenc, de különösen a csodálatos Fullajtár Andrea arca olykor mintha premier plánban közeledne felénk... Az előadás után elbeszélgettem néhány fiatal cseh diákkal (egyébként nagy számban voltak jelen). Érdekes, ezt ők is említették, kiegészítve azzal, hogy valahogy így képzelik el a jövő színházát. A művészetek szintézisének és emberközpontúnak.

Sajnáltuk, hogy erről, meg sok minden másról keveset beszélgethettünk a Katona József Színház művészeivel. A már hagyománynak számító találkozónk - időhiány, no meg a fesztivált bezáró fogadás miatt - a vártnál jóval “kurtábbra” sikeredett...

Reméljük, a jövő években bepótolhatjuk!

A teljesség kedvéért - ha zárójelben is - hadd ejtsek még néhány szót két, a szövetségünkben fellángolt vitáról. Az elsőhöz nem akarok hozzászólni. Igaz, nem is nagyon tudnék. A Nagyszínház színpadán felépített nézőtér utolsó sorának egyik szélső székéről néha csak a képzelőerőmre hagyatkozva követhettem a malombeli eseményeket. Így a vitát kiváltó jelenetet is (a vitát az váltotta ki, hogy az egyik jelenetben a színpadon a színészek pucéran jelennek meg, amit nem minden néző tudott elfogadni - a szerk. megj.).

A másodiknál azonban néhány mondat erejéig elidőznék. Az anyanyelvünkről van szó. Pontosabban a mai irodalmi nyelvről. A vele való szembesülés időről-időre kiváltotta traumáról. Igazuk van-e a kétségbeesve felháborodóknak? Eldönteni nem tudom. Megérteni igen!

Október havát az 1956-os forradalomról való megemlékezéssel zártuk. 26-i ünnepi estünk vendégszónoka László Katalin volt. Jól dokumentált, szuggesztív előadását élénk vita követte. Ki emlékeit, élményeit szembesítette a hallottakkal, ki ismereteit egészítette ki. Érthető, hiszen többnyire határon kívüli magyarként éltük, vagy ismertük meg az októberi forradalom eseményeit...

Beszámolóm végén még annyit: remélem megértették, miért választottam ilyen alcímet, amikor is a Pilseni Magyar Kulturális Napokról írtam. Megrendezésében - minek is tagadjuk - kevés az érdemünk. Köszönettel Pilsen városának és a Prágai Magyar Kulturális Központnak tartozunk! Ám már magunkénak érezzük, mint szerető szülő az örökbefogadott gyermekét...

Weszely Éva