Kassai és prágai őrjárat

A Márai Sándor művei, életműve iránti olvasói érdeklődés és irodalomtörténeti vizsgálat a dolgok természetéből kifolyólag egy évtizede újjáéledt. A múlt század húszas évei végétől kezdve emigrálásáig (1948) Márai egyikévé vált a legolvasottabb magyar íróknak. A kritika mindenkor kiemelte mesteri és sziporkázó, bár olykor öncélúnak látszó stílusát. A magyar irodalom cseh lexikonában a megfelelő címszóban összefoglaltak minderről kellőképpen tudósítanak. A stílus fogalmát eközben nem csupán nyelvi-alaki, formakénti minőségben, hanem tematikai, tehát a tartalomra utaló jellegében fogjuk fel. A nyelvi szintig érő elemzés vagy egy Márai-szótár jelentésekkel telítheti. Intellektuális nyelvezete műveltségének, a képzettségnek és urbánusnak vetülete, s művei esszészerűségének feltétele. Teljesítményével a cizellált kifejezés magasiskoláját nyújtja, aminek eleme, hogy még a természettudomány szókincséből is merít. Esetleges példával: bárhol ütjük fel prózáját, szembetűnően gyakori benne a „térfogat“ szó, vagy felvethetjük, ahogy beágyazza az oxigénnek képisége révén azonosítás nélkül érthető terminológiatörténeti magyar megnevezését - „éleny“ (Mint a haldokló az élenyt, úgy lélegzem be a sűrű illatot.“ Kassai őrjárat. Budapest, Helikon, 1999); „az összekötő ... csöveket tápláló élenytartály,” A nővér. Budapest, Helikon, 2002). Versszövegben találjuk az energia képletének olvasatát: „... hogy jó volt megfogni a kezed/ És tudni, hogy az Energia - mint a szerelem, a vers és a madárdal - / Egyenlő az Anyag és a Fénysebesség négyzetének szorzatával.” (Szorzat, 1977)

Ennyit bevezetésként, hogy hangsúlyozzuk, miszerint a gyűrűzést eképpen is eszközölhetnénk. Kitekintésünkben azonban napjaink hozadékát tekintjük át.

Legutóbb a Márai-centenárium alkalmából rendezett szombathelyi konferencia anyagát magában foglaló kötetről írtunk. A szerkesztői előszó mutatott rá arra, hogy „...a résztvevők... az életmű egy-egy részletéről, kisebb-nagyobb összefüggéseiről beszéltek,mintsem az egészről... mintsem a teljes oeuvre-ről nyilatkoztak volna (bár akadt, aki ez utóbbit is megkísértette) ... A szintézisteremtés ideje még nem jött el.”. A „megkísértést” számunkra a legátfogóbban Nagy Sz. Péter A Kalandtól a Rendig. A polgárfeletti polgár mítosza című „tartalmi és formai tipológia” jelentette, amelyben az író regényeit jellemzi és osztályozza az elsőtől (A mészáros, 1924) a Sirályig (1943). Tétele a Kaland (szabadság, kiszakadás, mítosz) és a Rend szembeállítása, amelynek képlete A zendülőkben - ezt Márai egyik legjobb regényének minősíti - „a korábbiakhoz viszonyítva már tisztább, társadalmilag hitelesebben motivált”. A Szigetben (1934) abszurd végleteiben van jelen, s e póluson nem folytatható, míg legtökéletesebb regényével, az Egy polgár vallomásaival (1934) elérkezik a tulajdonképpeni fordulóponthoz úgy, hogy az saját kiválásának a története a polgárságból, de egyúttal e világ értékeiből a polgár feletti polgár fikciójának megteremtése, A féltékenyekben (1937) kiteljesedő mítosszá fejlesztve.

Ha szemléltetni kívánnánk a fordulatot, az Egy polgárból a „szökésre” utalnánk, s az átértékelésre akár a „- Megölték a trónörököst -” közlés idézésével (I.) vagy a vallomás befejezésével és szállóigévé vált szavaival - „emlékezni és hallgatni akarok” (II.).

A Válás Budánban (1935) a szerző szerint a Rend már megtartó szimbólum, s fölénybe kerül az irracionálissal. A felülkerekedés azonban megkérdőjelezhető. Megfogalmazódik szó szerint, de az „elvétést” Anna megválása az élettől s a bíró beismarése legalábbis nem zárja ki („Álmodtál ebben a nyolc-tíz esztendőben Annával?” [kérdi Anna férje, az orvos, barátjától, a bírótól.] „Nem mehetek el innen, amíg nem feleltél. Álmodtál ezekben az években Annával?”, ... „Igen” - mondja rekedten, tompán - „Többször?” - kérdi az orvos, - „Többször.”). S a részlet kompozícionálisan is kitüntetett.

A folytatásban Nagy a stilisztikára összpontosul, kifejtve, hogy A féltékenyeket és a Vendégjátékot, továbbá Szindbád rájátszásait az esztétikainak intenzív átszövődései tartják szinten. Az igazi (1941), A gyertyák csonkig égnek (1942) és a Sirály, „az életmű leggyengébb darabja” már leszálló ág. A „stiláris eszközökkel megteremtett” hangulatot és atmoszférát a Márai-mű lényegi sajátságának tartja, „E korántsem külsődleges elemek nemcsak színezői, végső soron meghatározói is Márai gondolatainak, tanításainak”. Nem mellőzi a műfaj kérdését, s kitér a regény lirizálódására a két világháború között, a lírára, a „hangra”, amely operaszerűvé alakítja a Vendégjátékot.

A konferencia felvonultatott anyaga határolódásaitól függetlenül gazdagította a szakirodalmat. Márai életművét irányvételként a 20. század eszmetörténetének, Spenglernek, Ortegának, Freudnak, Huizingának hatáskörzetébe helyezik, regényeinek sorát, esszéinek, tanulmányainak, tárcáinak és karcolatainak szövevényét főképpen a Naplókban is kijelölt írók alkotásaival hozzák összefüggésbe. Az Egy polgár vallomásaiban Kafkát vallja magáénak, akit magyarra elsőként fordított. Nagy első négy regényének ihletettségét Móricz, Duhamel, Montherlant, Cocteau hozzárendelésével tünteti fel. S a kapcsolódásokat követhetnénk Prousttól, Thomas Manntól, Gide-től, Virginia Wolfon, G. Bernanoson keresztül a vele egyidős Julien Green Leviathanjának (1929) atmoszféra-teremtéséig, Joseph Konradig, Charles Morganig.

Egy-egy aspektus vagy felsorolás töltötték ki a kassai centenárium ülését (2000), a pásztázás egészítvényei a Visegrádi Irodalmi Fórum nemzetközi részvétellel rendezett konferenciáját (Kassa, 2003.november 14.) és irodalmi estjét.

A fórumbelin az urbánusságot mint keretezést Kassával a gyújtópontjában taglaltuk. Márai Sándornak sajátos kötöttsége, affinitása volt szülővárosához, amely életművének integrált összetevője. Az Egy polgár vallomásainak, a történelmileg rögzülő A kassai polgárok drámájának (1942, szlovák fordítása 2000), a Kassai őrjárat tanulmányának (1941, szlovákul 2000) közvetlen színhelye. Kimutathatóan rávonatkozású A zendülők (1930), mindenekelőtt pedig A féltékenyek I-II. (1937) s végül A Garrenek műve I-II. (1938).

A Kassa című esszéjében Hufnagel fametszetét magyarázza 1617-ből, amelyen a már teljességében felépült várost körülvevő falak tartalmát hivatottak megőrizni, s rangját olyan európai városok sorában, mint Párizs, Chartres, Tours, Lőcse, Nürnberg, Firenze és Oxford. Szerinte aki a 15. vagy a 19. században itt született, igazibban volt fővárosi, mint Berlin vagy Pest-Buda polgára. A város őrzi a Nagy Lajos korától épülő székesegyházat, melyet mint minden igazit, sose fejeztek be, Szent Mihály kápolnáját és az Orbán-tornyot. A 18. századi városháza homlokzatának és lépcsőházának szépségét idézettel jeleníti meg, mely szerint „Csak Eperjesen van hozzá hasonló!” (de lehet, hogy az eperjesi Rákóczi-házat gondolta; a városban az 1916/17-es tanévben járt gimnáziumba). A téma Naplóiban, publicisztikai írásaiban ismétlődik; az urbánusság rendszerré fejlesztve elválaszthatatlan életművétől. S a kifejtett indoklás: „Miért vagyok »urbánus«? Mert hiszek abban, amit Hendrik van Loon mond: Mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek, ... a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet.” A polgárnak ama fajtájában hitt, amely az európai humanizmust testesítette meg: “… a másikba, amely az európait építette, s melyből a Felvidéken és Erdélyben élt néhány nemzedékrevaló” A fenti esszében a város őrzi, hogy benne több nyelven beszélnek, amiben ötvözését láthatjuk annak, hogy történetiségében úgy magyar, hogy egyúttal európai. Az Őrjáratból a Mária-udvar vagy az Ördögárok fejezetéből idézhetjük Márai elkötelezettségének meghatározását: “… a dómot mi építettük, évszázadokon át, kassaiak, őslakók, magyarok, németek és szlovákok.”, “… a csúcsos háztetőket, nemes ablakokat és remekbe faragott kapukat, a boltíveket, s a hozzávaló másféle urbanitást, a Garrenek művét”; s amikor végigmegy az utcákon, tudja, hol kell befordulni, hol „kell megállni egy kapualj előtt. Ez az ismerősség talán legmélyebb tartalma egy ember életének” (kiemelés tőlünk). Megadja a történelmi és földrajzi kijelölést a flamandtól és franciától a felvidéki polgárig, a firenzeitől a skandinávig, elvégzi a székesegyházak tornyai által is. „Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam.

Az író vonzataiban van másítás és ellentmondásosság, de a régió mint a leginkább hozzátapadt, a legsűrűbb és legerősebb erővonalakból álló nyaláb, eredő, érvényes. Amit ilyennek vagy rendszernek neveztünk, Láng Gusztáv megvilágításában szimbólumként, hagyomány-struktúraként jelenik meg. Összegezve: „Márai - a műveiben évtizedeken át jelenlevő szülőföld- (szülőváros-) tematikában - olyan identifikációs jelképrendszert épített ki, melyben az elvontnak és sokértelműnek tűnő, sokféleképpen interpretálható (tehát úgyszólván »üres«, »magyar« és »polgár« önminősítés jelentéseit a »szűkebb pátria« meghatározó élményeiből és értékvilágából vezeti le. S nem utolsósorban történelméből.” A regionális és kisebbségi irányulásával így tesz szert rangjára.

Rákos Péter a későbbiekben ismertetendő előadását-tanulmányát indítja úgy, hogy hivatkozik Poszler Györgyre, aki Kassát erős urbanitású városnak tekinti. Az európai határszél, értékvonal megvonásában a tárgykörben Szvatkó Pál várostipológiája mond sokat, ebben az északkeleti városiasságot szabja ki - visszapillantva - mint a leginkább felvidékit és magyart. A beavatottság Márai világába a befogadásban közvetlenebbé és személyesebbé alakul, ha a tárgyiasságát belülről észleljük, a bennfentesnek több „köze van” hozzá, sőt kisebbséglétéhez mint ranghoz is, amint azt Láng Gusztáv feltárta.

Hogy a szülőváros megjelenítése Márainál kalauzként „használható”, Habsburg Ottó fejtette ki az Emlékszoba gondnoknőjének, eszerint „nem is kell beérnie Kassára, Márai révén tökéletesen ismeri légkörét, tudja, hol fekszik a Bankó, Annuska hol van a Dóm. Mindez tehát, amiről ez ideig szóltunk, az élményszerű bevésődés kérdése. Stanislav Rakús ezt mint Márai első közvetlen jelenlétét a szlovák irodalomban nyilatkoztatja ki. Beiktat egy szakaszt a Kassai őrjárat szlovák fordításának Rozália-fejezetéből, hozzáfűzve, hogy „Márai Sándor a sírok és egy síremlék kiváltotta érzését és fejtegetését nyomban a városra vetett tekintetével kapcsolja egybe, ami egyáltalán nem különös. Azért van ez így, mivel Kassa térszerű panorámájával, messzire ható kilátással a perspektíva városa”

Nekünk útbaigazító a Zendülőkben az egyik helyszín megnevezése - Furcsa; az állomáson túli dombra vonatkozik, ott volt „a vendéglő”, ma kiterjedt lakónegyed. A féltékenyekben a sikátor, amelyen Anna siet reggelente, könnyen bemérhető, akárcsak a meg nem nevezett szálloda, amelynek ablakából Tamás látja a tábornoknak esőben ázó bronzszobrát (a Dóm déli előterében levő parkban); vele párhuzamosan emelkedik a magasba az idegenek által épített és a Fő utca ódon házsorát bontó kockatömb, Eperjeshez vagy Pozsonyhoz hasonlóan... Szerb Antalnak a város övezetébe nyúló tenger azt fikcionalizálhatja; az olvasó képzelete természetesen ekkor szabadabb, de a hagyományteremtésben és az olvasói konkretizálásban a szóródás koncentrikusabb volta sem kevésbé méltánylandó esély.

A Kassai őrjárat titulussal kapcsolatban utalunk e helyütt a szlovák fordításban az „őrjárat” szó visszaadására. Címe mint Košická pochôdzka (Dunajská Streda, Nap, 2000) a könyv témája és tartalma szempontjából illeszthető. Csakhogy a jelölés egy rendszer tagja. A magyar „őrjárat” katonai műszó, egyenértéke a szlovákban „hliadka”, a cseh lexikon címszavában Hlídka Košicemi alakú tolmácsolásával találkozunk. S ez Márainak már a második Őrjárata, 1936-ból való a Napnyugai őrjárat útleírás (Hlídka po Západě).

A ráutalás-hálózatban pedig még két cím csatlakozik. Rákos Péter az író hetvenedik születésnapi évfordulója alkalmából Lírai őrjárattal köszöntötte.

Rákos Péter gondolatban ugyanazon az útvonalon járja végig Kassát, mint Márai harminc évvel korábban, kiindulva az Európa Szállótól, amelyben akkor lakott, s melynek ablakai alatt folyik a Malomárok (ma autóút), Márai Hernádként jegyzi (...így mondottuk mi is gyermekkorunkban” [R.P.]), megáll a Mária-udvarnál, „a szkipetárok földjénél”, és a további stációkat érintve a Bankóra ér. Felülről nézi a mélyben fekvő várost, amelyről A féltékenyekben a két Garren-fiú megállapította, hogy elmozdult. Rákosnak „a dóm szürkén és szerényen gunyaszt a völgyben, ápolatlan házsorok, süppedt kövezetű utcák közepette.” (Azóta a városközpontot és a párhuzamos utcákat felújították. [Z. L.]) Leérve visszafelé a városba átszeli a Mészáros utcát, amelynek felső végében van a szülőháza, s kiérve a városközpont forgatagába túlhalad a Dómon a Mihály-kápolnáig, elégedetten véve tudomásul, hogy „kapuja felett a mérleg, a három nyelvöltögető ördögfióka ádáz acsarkodása ellenére, továbbra is az angyal javára billen.” A korzó oldalánál a Lőcsei Háznál befordul ismét a Malomárok irányába, amelynek egyik partmenti házában majdnem másfél évtizedig élt, s amely - visszaváltva Máraira - „az én életemnek legmélyebb tartalma, s majdnem egyedüli valósága.”

Rákos vándorlása közben felmutatásként ötlik fel az író egy-egy megnyilatkozása - „Márpedig ez az életstílus, amely Márait megbabonázta, s melyben később is mindig a magáéra ismert, valami önként vállalt korlátok mögött megbúvó, konzervatív színezetű, fejlődést nem igénylő magyar »végvári« patríciusi életforma, melynél különbet később a világban sem talált. Alkalmasint hasonlót sem...”, ő „ebben a városban akart polgár lenni.” Rákos a letűnésnek, társadalmi bomlásnak az okait az írónak fogalmazványából olvassa ki, Garren Gáborra figyel, amikor A féltékenyekben arra a következtetésre jut, mely szerint „Az idegenek már csak végrehajtottak valamit.” (II. 82 o.) és a diagnózisra: „Talán az, amit a város nem adott oda - talán az volt a kórkép.” (II. 208 o.) Húsz évvel ezután került sor Kassán az életművet elemző konferenciára. Előadását Rákos Péter azzal vezette be, hogy Márai s saját szülővárosának azonossága ugyan „meg nem szolgált kiváltság”, s „jóllehet ez szakmai szempontból semmire sem képesít, érzelmi viszonyulás dolgában egyértelműen meghatároz”

Tárgyalásában javaslatot tesz az életmű megközelítésének metodológiájára. Célszerűnek véli az általa Adynál foganatosított statikára és dinamikára osztást. Miközben az előbbi Márainál nem a motívumokból, az ábrázolt világból, hanem „magatartása és világszemlélete differenciált és változékony attitűdjeiből, képleteiből” alakítandó ki (az erős urbanitású város élménye, a polgárságnak a középkorból ránk maradt megőrzést jelenő fogalma, a polgári életformát elhagyó s azt mártírként elsirató krónikás, a társadalom változását rögzítő érzékeny szeizmográf, nyugatias, de nem „nyugatos” irodalmi alapállása, tipológiai és genetikai kapcsolódása a kortárs magyar írókhoz, Krúdyval kezdve a legmélyebbről). A dinamika az átváltások időbeli és oksági egymásutánja. A kétszakaszosságban Ady-párhuzamként rétegződik rá „mint parancsoló szükség” a második szakasz, „amikor magukba (vagy magányukba?) vonulnak, s így vagy úgy, de valamiképpen elszigetelődnek.” Miután mindketten „akkor emelkednek jelképi magaslatra, amikor életművük zömét már maguk mögött tudhatják”. S mivel „A pálya második szakaszában mélyül el ...az első szakasz értelme. Kimondom: ..., a második ...mint az első betetőzése jelentősebb, fontosabb”. Mindkettőjüknél ez a szűkszavúbb, dísztelenebb, az alázat egyszerűségével jelzett. Eképpen van benne Rákos Péter tömör ráfogásában „minden”.

Az író irodalmi betagolódására nézve már a Lírai őrjáratban vetette fel az összemérés lehetőségét Márai és Illyés Gyula közt, az Egy polgár vallomásai és a két évvel később megjelent Puszták népének szociográfiai rokoníthatóságát a stilometriai összefüggésekig (feltűnő egyezés mindkettőben a háztartási alkalmazottakra vonatkozó törvény másolása, a rákérdezés módszere stb.). S nem hagyhatjuk ki dolgozatának befejező részét, Márai emigrációban töltött éveire vonatkozóan, amikor eljutott „ ...a magyarsággal szomszédos népek és általában is a kis lélekszámú nemzetek sorsának és sorsközösségének mélyebb megértéséhez. Nem tudom bizonyítani, de szeretném hinni, hogy ebben is része volt a szülővárosától kapott eredendő ösztönzésnek.”

•

És Márai alkotásában a Várostól különválaszthatatlanul megvan természeti körzete. Borsodi István nemrég elhunyt Pittsbourgh-i professzor ismérve, hogy felvidéki város nincs környék nélkül. Az eddigiekben is helyet kapott a Csermely-patak völgye, a Bankó, de az Őrjáratban szinte egészében a többi, a Kárpátok és a Tátra őserdejének illata (a „franciaországi” Idegen emberek regénye a tátrai fenyvesek fölényével tüntet), a Lajos-menház és az Ottília, a Hradova erdőségei, tehát a hegyvonulatok a Kojsói havasok felé. „Ez az erdő volt a legszebb dolgok egyike, melyet az élet nekem adott.”; „Gyermekkorom legszebb órái telítve vannak ennek az erdőnek gyantás-meleg illatával. Minden a helyén van itt, a fák, a gombák, a páfrányok, s egy életérzés.” Ugyanez a hangulat ejti meg az egyik karcolatában, amelyben az Eperjes melleti Ceméte-fürdőre gondol vissza. Írásaiban megjelennek a Tátra városai, Lőcse és Késmárk, egyik regényében helybeli tájolásként nevezi meg Poprádot, észak felől határoló Bártfa és Bártfa-fürdő, valamint Eperjes, a nyugati irányból Besztercebánya és Rozsnyó (Losonc a jegyzett Naplóban ellenpélda). A természetinek észlelése a város parkjának őszi fénytörésétől, a Mária-udvar pampájától kinyúlik a Kárpátok zordonságáig. „Én külön szeretem mindezt, a zordonságot, a Kárpátokat, a fenyveseket és a vadregényt” (Négy évszak). Csak ezt szerettem idehaza, csak ez volt közel lelkemhez. Ezek a fenyvesekés bércek átöleltek valamit - városokat, irodalmat, emberfajtát - mely a legnemesebb volt Magyarországon”, „...a fenyvesek sötétzöld koszorúját, amint gyöngéden és fenségesen bekereteznek egy emberi tájat, az egyetlen tájat, ahol otthon vagyok”

•

Márai Sándor az Egy polgár vallomásai első kötetében barátjáról ír, „talán egyetlen barátjáról, akire szert tett életében”. Dönyiről, azaz Mihályi Ödönről, aki „Különb volt, nálam műveltebb, eredetibb koponya”. Ötéves koráig Somoson (Drienov) élt, és csak tótul beszélt. Iskolába Kassán íratták be, s a negyedik gimnáziumban, a premontreieknél egybekerült Máraival, később azonban más-más okból eltanácsolták őket. Egy budapesti intermezzón estek át, míg Schwarz-Mihályi az eperjesi Kollégium főgimnáziumában és Márai a királyi katolikusban leérettségiztek. Mihályi irodalomtörténész fia apja naplóját kommentálva megpróbálta tisztázni kettejük barátságát, és Márai két levelét közli hozzá, az egyiket Eperjesről (1917. április 17.), a másikat Kassáról (1918. január 10.).

Mihályi életében két verseskötete látott napvilágot (1922, 1928). Megházasodva a Somos szomszédságában elterülő sátorosbogdányi birtok igazgatását vállalta. A Kassai Autóklub versenyén társként ült be barátja kocsijába, s az őket ért baleset folytán 1929. július 1-jén a kórházban kiszenvedett. Posztumusz kötetét a két korábbiból és a hagyatékból, prózájából, önéletírásából felvett részletekkel Márai állította össze - Felszökő föld (Mihályi Ödön hagyatéka), Budapest, Pantheon, 1931. A könyv előszavát Ignotus, Lesznai Anna és Márai írta. Ignotus szerint „maradandó versei Bogdányban gyökereznek”. Mihályi ittléte mint önlét és dialógus önmagával meg a másikkal, a tájjal és népével a szlovákiai magyar lírában és az egyetemesben expresszionista fázisa; a regionálisnak fémjelzése. „Talpad alá langyos délutánok esőt permeteztek, néhol / felnőtt egy domb-hát, / Sárosi táj ez. (János, 34). „Én is paraszt vagyok már itt Bogdányban, én is szeretem, ha megterem a búza” (Bogdány), innen szól a falu embere Ander, hogy „a városba kell menni” és az Üzenet - „A vacsora mellől is felálltunk már, / az ablakokra is ráhúztuk a függönyt”, e kezdősorok szorosra zárják a heideggeri leginkább költői közeget, a szobát, ha a következőkben a kor kellékeként a vasúti sínek képviselik is az elvágyódást a műveltség központjai felé.

Márai visszaemlékezik barátjára, akit egy orvos segítségével a menetszázad vagonjából tudtak csak kimenteni. A forradalom után Magyarországról Kassára tartva, látják még egymást Mihályival, akivel megállapodott, hogy „az emberek együttélésének rendjét módosítani kell”, s találkoznak még egyszer Párizsban.

Barátja alkotását teljesnek és lezártnak látja. „Meghalt, okokból, melyeket nem ismerek, s mert életét tető alá hozta, kötelességét teljesítette”. Márai stílusának mint értékszisztémának és kifejezésformájának a szövegszerkezet e felvezetésben jellemző eleme. Felülnézet, amely túlzásával helyénvaló ellenpontozás és kontraszt: „Nem hiszek abban, hogy egy harminc éves ember, aki élni akar, meghal, mert egy autót rosszul vezetnek, vagy mert a vakbelét nem veszik ki idejében. Bogdányban megérett az élete, s meghalt, mert nem akart élni”. A vakbélműtét alanya a szövegben nem nevezhető meg, de nincs kizárva, hogy Márai Angyal Dezsőre (1895-1924) gondolt, a körmöcbányai művészcsalád tagjára, Angyal Géza festőművész öccsére, aki Dijonban egy elkésett műtétnél múlt ki, amikor a „kilenc évig érlelendő” verseskötetét a kilencedikben akasztotta el így a halál. A sóvári születésű Merényi Oszkár irodalomtörténész adott róla hírt. A társítás az írás szempontjából mint valóságelem nem jelent semmit, nem vet a latban (Márai 1924-ben már Franciaországban volt), önmagában, vagyis „strukturálisan” viszont a helyén van.

Márai „túlzása” épp olyan jellegű, mint amikor A nővérben a kórházi betegágyában fekvő a nemlét küszöbén „gondolja meg magát”; „Hat nap telt el így. S ekkor döntöttem, hogy nem halok meg.” A fenti előszóban leütött akkordot a folytatás gyengíti, túl rövidre zártan kapcsol át két verssorra, amelyet barátja elvesztése váltott ki benne, az egyedül maradásról és a végről. Az egyedüllétet Márai olykor egybeolvasztotta a magánnyal, többnyire azonban a magány státusát külön és önmagában definiálja mint az emberhez méltó egyedüli állapotot. Önálló cikkelyben az Ég és földben: „Ne reménykedj - nincs más megoldás”, A szegények iskolájában „a magány az, mely a legtöbb áldozatot s a legmagasabbrendű szellemi erőfeszítést követeli”, „A világot az igazság nevezőjére költeni át csak a teljes, tudatos, előkelő magány állapotán belül lehet.” Ez a profi-magány eszerint az írói alkat eleme és az alkotás feltétele. Mihályival ifjúkorukban „divatos” beszédtémájuk volt. Érdesen és nyersen a Verses könyv Ötvennyolcadikában: „Magányod mély és ha kitörsz belőle, / Zúzott fejjel hátrálsz vissza, te dőre,...”.

A szemléltetett átváltásokhoz, a szokványos logikától való idegenkedéshez, a látszólagos ellentmondásokhoz térve vissza, Márainál e viszonylatban egy másfajta összefüggéshálózat, az egész értelmének a követelményét kell gyanítanunk és a lezárhatatlan dialógust mint valósat. Az olvasót ugyan mint „ideálist” képzelte el, szerinte úgy kell írni, mintha Goethének írnánk, de tudatában volt a „végtelen szemiózisnak”. Amikor megküldték neki a Csutora cseh fordítását (Štěně), a fedőlapra rajzolt kutyaportréban nem ismerte fel „a sajátját“. - „Mi lesz abból, amit írunk, vagy gondolunk, fordítók kezében, mások képzeletében? Mifajta félelmes félreértés minden szó, mellyel ember az emberhez fordul?“ Életműve a kétségtelenül biztosnak, benne a meghatározhatatlannak bekalkulálásával és életsorsának a válaszával együtt ma kevésbé látszik olyannak, hogy „rövidre kellene zárni“.

•

A múltban csehül Márai Sándor három regényét adták ki (Csutora, 1932; Štěně, 1936; Idegen emberek. I-II., 1931; Cizí lidé, 1942; Vendégjáték Bolzanóban, 1940; Host z Bolzana, 1942). Jelenleg az olasz, a német és a cseh könyvpiacon aratott sikert A gyertyák csonkig égnek, 1942; Svíce dohořívají, 2001, két utánnyomása 2003, a cím a lexikonbelit veszi át, szlovákul Sviece dohárajú, 2003. Az Egy polgár vallomásai. I-II., 1934, a csehben mint Zpověď, 2003 vált ismertté, novelláskötetként Eszter hagyatéka (Esteřina závěť) és a Föld, föld (1972), Země, země! emlékezések. Szlovákul 2002-ben második kiadást ért meg a Füveskönyv (1943), Kniha byliniek, az Ég és föld (1942), Nebo a zem 2003-as.

•

Rákos Péter a Márai-centenáriumkor beszámolókkal, fáklyásmenettel, színpadi előadással tisztelgő rendezvénysorozaton 2000 áprilisában Kassán olvasta fel ünnepi beszédét.

Prágai „őrjárata“ folyamán mindenkor a szlovákiai és a szlovákiai magyar kulturális élet és irodalom jelenségeit is számontartotta a „Kassától Prágáig“ hagyománytartás jegyében. Hetvenedik születésnapját az Ab imo pectore címmel illetett kiadvány avatta emlékezetessé.

Küldetését teljesítve őrhelyén számos kitüntetésben, kellő méltánylásban, értékelésben volt része. Tudományos munkásságának, hagyatékának szakszerű feldolgozása feladatként hárul ránk.

Zeman László