Játsszunk tovább!

Nem tagadom, megörvendtem Detáry Attila: Mi legyen a következő darab? című cikkének. Tévedés ne essék, nem a benne foglaltak örvendeztettek meg, hanem az, hogy végre valaki igenis megkongatta a vészharangot, s ez remélhetőleg alapos önvizsgálatra késztet mindenkit - hogy Detáryt idézzem: „társulatot“, „publikumot“ egyaránt. Az érdeklődés valóban szemlátomást csökken, hol jobban, hol kevésbé, de lehetetlen nem észrevenni. (Úgy hallottam, a fiatal teplicei alapszervezetben még tart az ifjonti lelkesedés, de Prága és Brünn példája intő jel lehet számukra is: vigyázni kell arra, hogy a kezdeti felbuzdulás szép perceit, óráit átmentsék a kezdődő hétköznapokba.)

Talán ez az, ami nem sikerült nekünk! Valahol valamit elrontottunk, elmulasztottunk! Sokat rágódtam, rágódom ezen én is. Hol és mit? Nem állítom, hogy e negatív jelenség okait teljes mértékben megfejtettem. Bizonyára több is van, de amiről most írni szeretnék, az szerintem az egyik legfontosabb. A Detáry Attila által leírt tünet így hangzik: „akik megszervezték, azok meg is nézték, akik „csak“ meghívót kaptak, azok közül alig jött el valaki“. Nos, valahol itt van a kutya eltemetve. Sokan „csak“ meghívót kapnak! Nem ártana elgondolkodni azon, mi is Szövetségünk feladata. Nemcsak láttatni magunkat, hanem őrizni, megőrizni nyelvünket, kultúránkat! Ez pedig - ha a tagság javarészét többnyire passzív részvételre kárhoztatjuk - aligha sikerülhet. Előbb-utóbb jelentkezik a közöny, a fásultság. Félreértés ne essék: fontosnak tartom a nagyobb szabású kulturális események megrendezését, a szervezőké minden tiszteletem, de a tiszteletre méltó energiából nem telne még annyira, hogy ne csak egy meghívó erejéig aktivizáljuk a Publikumot? Nincs baj néha az arányokkal? Valóban kevésbé fontos az önművelés, mely minden bizonnyal mint közönség-toborzó is beválna?

Emlékezzünk az iskolákban működő önképzőkörökre! Ha a kört a tanár nem csupán névlegesen vezette, hanem sikerült élettel megtöltenie és a diákot egyenrangú félként kezelnie, az eredmény mindig csodálatos volt! Felejthetetlen magyartanárnőmnek ez sikerült. Például mindörökre megszerettette velem a verseket. Olvasni, válogatni, mondani és meghallgatni! Úgy választotta ki a témát, úgy adta feladatul egy dolgozat megírását, hogy én hittem abban, valami nagyon fontosat fogok „feltalálni“. Bizonyára nagy buzgalmamban csak a spanyolviaszt sikerült újra fölfedeznem, de a bizalom, a készülődés izgalma meghatározó volt.

Nos, ez a tanárnőm jutott eszembe néhány éve a - sokunk számár talán legszebb, legsikeresebb - március 15-i ünnepségen. Nem volt protokoll, nagy beharangozás, a László házaspár tágas lakása (a találkozó helyszíne) mégis kicsinek bizonyult, az érdeklődők szinte egymás ölébe ültek. Megtörtént a csoda is: a fiatalok népes csoportja is ott szorongott velünk! Kata asszony kitűnő pedagógiai érzékkel arra kért minket: idézze föl ki-ki a maga márciusát. Mindenki „játszott“ a szó nemes értelmében, izgulva, lámpalázzal küzdve, de boldogan, önfeledten. Akkor, ott sejlett föl bennem először a kérdés: nem kellene-e így, pontosabban így is csinálnunk sok mindent, nehogy - a legjobb szándékunk ellenére is - eljussunk a keserű, kétértelmű kérdés megfogalmazásáig (mint ahogy el is jutottunk)? Tehát: Ne játsszunk tovább?

Weszely Éva