Kizárólagos rendszerek oktatása

és az előítéletes gondolkozás

Előadásomra készülve beütöttem az egyik Internet-keresőbe a magyar „előítélet” szót. A gép körülbelül 5100 találatot jelzett. Végigtanulmányozásuk reménytelennek tűnt számomra. Ezután az angol „prejudice” szóval próbálkoztam, amely 2 600 000 (kétmillió-hatszázezer) találatot eredményezett. Ez a - korunkra oly jellemző - információmennyiség (amely néhány évtizeddel ezelőtt hozzáférhetetlen lett volna még a legkiválóbb szakembereknek is) arra ösztönzött, hogy a címben jelzett témával kapcsolatban elsősorban saját gondolataimról, felfogásomról beszéljek.

Mit értek „előítélet” alatt? A magyar szó 1775-ben szerepel először nyomtatásban, éppen egy oktatással kapcsolatos szövegben, valószínűleg a német „Vorurteil” tükörfordításaként. Jelentését a különféle szótárak egymáshoz közelálló, de nem azonos módon adják meg; a felhozott példák viszont meglepő módon ismétlődnek: faji, vallási, idegenekkel, homoszexuálisokkal, testi fogyatékosokkal szembeni előítéletek szerepelnek legtöbbször.

Jómagam előítéletnek nevezek olyan, valamilyen elemek (jelenségek, tárgyak, emberek) alkotta halmazra vonatkozó negatív véleményt, amellyel én magam nem értek egyet, és amelyhez az előítéletes ember közvetett módon jut el. Ezt kétféle módon teheti: közvetlen tapasztalás nélkül átveszi másvalaki (szülő, tanár, média, szomszéd, stb.) véleményét; vagy pedig közvetlen tapasztalatot szerez a halmaz egy (legtöbbször pici) részhalmazáról, és ezt a tapasztalatot általánosítja az egész halmazra.

Mi számít előítéletnek és mi nem - rengeteg összetevőtől függ. Szeretnék néhány irodalmi példára hivatkozni. A tizenkilencedik században, többek között, Széchenyi, Táncsics, Petőfi használták a szót. „Szemében »mesterségem« / Most is nagy szálka még, / Előítéletét az / Évek nem szünteték...” írta Petőfi, felidézve beszélgetését édesapjával a színészmesterségről. Számomra Madách mond a legtöbbet: „Nem kisszerű volt-é a hon fogalma? / Előítélet szűlte egykor azt” mondja Lucifer a falanszter-jelenetben, s Ádám így felel: „Egyet bánok csak: a haza fogalmát /… Az emberkebel / Korlátot kíván, fél a végtelentől, / Belterjében veszt, hogyha szétterül / ... Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért, / Mint a szülők sírjáért lelkesült.” A szöveg jól érzékelteti az „előítélet” viszonylagosságát, személyhez, osztályhoz, nemzethez, korhoz való kötöttségét.

Legfőbb példaképem, ideálom ezen a területen a négy évszázada élt angol költő és drámaíró, William Shakespeare. Ismert, hogy drámáinak ötletét idegen forrásokból merítette. Az Othello meséje az olasz Cinthio elbeszéléséből származik, amelyben egy elvetemült néger bűnöző a fehér zászlóssal összejátszva tőrbe csalja és meggyilkolja az előkelő, ártatlan Desdemonát. A történet tanulsága, hogy fehér úrilányok rangon alul és fajon kívül ne házasodjanak. Ebből az alapanyagból született Shakespeare drámája a fekete bőrű, makulátlan jellemű, hős tábornokról, akinek éppen az emberekbe vetett túlzott bizalma okozza vesztét: „Tisztesség hajtott, nem gyűlölet.” (Kardos László fordítása) Még élesebb példa A velencei kalmár története. Shylock, a zsidó kereskedő bosszúszomjasan tör keresztény adósa életére, és ezt a kegyetlenséget Shakespeare sem helyesli: de részletes lélektani indoklását adja a megaláztatásokból és megcsúfolásokból fakadó jellemtorzulásnak. Szó sincs faji előítéletekről!

Még felemelőbb és megrendítőbb Shakespeare műveiben az a tisztult szellem, amely nem ismer osztálygőgöt, társadalmi különbségtételt ember és ember között. Amikor futóruhámban, meleg zuglói szobámból télvíz idején kocogni indulok, és a huzatos aluljáróban, piszkos rongyok alatt, jéghideg kövön fekvő embereket látok, az öreg Lear király szavaira gondolok: „Szegény mezítlenek, bármerre vagytok, / Kik tűritek gonosz vihar verését, / Tetőtlen főtök, étlen testetek, / Ablakkal telt ruhátok mit segít / Ily évszak ellen?” (Vörösmarty Mihály fordítása). Amikor tévéből, újságból, rádióból bűnügyekről értesülök, gyakran érzem torokszorító aktualitását ugyanennek a darabnak: „Borítsd arannyal a bűnt, és a törvény / Lándzsája rajta kártétlen törik meg; / Göngyöld rongyokba s törpe szalmaszál / Keresztülszúrja.” Azt hiszem, a felhozott példák jól érzékeltetik, mit is értek előítélet és előítélet-mentesség alatt.

A példák azonban azt is mutatják, hogy az előítéletek, különféle formákban, végigkísérték az egész történelmet. Jól tudjuk, hogy a huszadik század az emberi méltóság, az emberi élet semmibevevésének milyen elrettentő példáit produkálta. Úgy gondolom azonban, hogy ez a probléma napjainkban - más okok miatt - a világon általában, és a mi földrajzi régiónkban különösen, ismét rendkívüli aktualitásra tett szert. Ennek az aktualitásnak legfőbb okai: az információs és közlekedési forradalom, és - hazánk szempontjából - az Európai Unióhoz történő csatlakozás.

Az a világkép, és ezen belül előítélet-rendszer, amelyben a ma élő és valamilyen szinten iskolázott magyarok többsége szocializálódott, lényegében a tizenkilencedik században kialakult, a maga idejében korszerű világszemléletre és oktatási rendszerre épült. Ebben a rendszerben megvolt a maga helye a más népekhez, kultúrákhoz, gondolkozásmódokhoz való viszonynak is, amelyet a különféle tantárgyak a maguk eszközeivel alakítottak ki, fejlesztettek és igazoltak. Ezt a rendszert ahhoz az információmennyiséghez szabták, amely az adott korban, az oktatásban résztvevő tanulók és tanárok legtöbbje számára hozzáférhető volt.

Tekintsünk egy mai fiatalt, akinek otthonában a televízós csatornák több nyelven, folyamatosan ontják a más kultúrákról szóló információkat; akinek zsebében a mobiltelefon kapcsolatot jelent a világ számos országával, éjjel és nappal, itthon és külföldön. Számítógépének címlistájában talán éppen annyi más országbeli barátja, ismerőse szerepel, mint honfitársa. A világhálón a másodperc törtrésze alatt szerezhet tudomást a földgolyó úgyszólván bármelyik pontjának időjárási, gazdasági, politikai, történelmi, kereskedelmi viszonyairól. Nem emlékszem olyan fantasztikus regényre tizenéves koromból, az ötvenes évekből, amely ezt a fejlődést álmodni merte volna! Hogyan képzelheti bárki is, hogy ezzel az információmennyiséggel, ezzel az információ-szabadsággal rendelkező fiatal beéri azzal a világképpel, amely szülei-nagyszülei számára még kielégítő lehetett?

Életem úgy hozta, hogy a kilencvenes évek elején kezdtem rendszeresen utazni. Először Amerikába látogathattam, s fokról fokra közeledtem szülőhazám felé. Furcsa módon, minél közelebb értem, annál használhatatlanabb, annál gátlóbb volt az a kép, az a sztereotípia, amit iskoláim, környezetem az adott országról és népről bennem kialakítottak. Máig röstelkedve emlékszem vissza, hogy első csehországi látogatásomnál az az iskolai emlék, ami cseh vonatkozásban minduntalan agyamba tolakodott, Toldi Miklós kardsuhintása volt, amellyel az álnok csehet lefejezte. Később értettem meg, hogy cseh barátaim pedig a tizenkilencedik századi cseh történelemfilozófusokon nevelkedtek, akik a magyarságban a boldog szláv birodalomba betolakodó, barbár hódítókat láttak - körülbelül úgy, ahogyan én a tatár hódításról tanultam annak idején.

Hogy ez a világkép mit eredményezett Magyarország számára, azt két vesztett világháború mutatja. A történelem újabb fordulata nyomán azonban a mi földrajzi régiónkban élő népek, néhány év leforgása alatt, egyetlen államszövetség: az Európai Unió részévé váltak és válnak. Nem egyszerűen elviselni kell egymást, hanem együtt kell élni, dolgozni, házasodni, kölcsönösen átjárható képzési és munkavállalási lehetőségeket teremteni. Néhány évet-évtizedet ad csupán a fukar történelem ezeknek a népeknek, hogy a gyanakvás, előítéletesség, bizalmatlanság sok évszázados terhétől megszabaduljanak. Mivelhogy (mélységes meggyőződésem szerint), ez az egyetlen lehetőségük a felzárkózásra és fejlődésre.

Mindazok a gyökerek, amelyek a nemzetek közötti előítéletességhez vezettek, éreztetik hatásukat a társas élet majdnem minden területén, ideértve a szülő-gyermek, tanár-diák, vagy az egy országon belüli többségi-kisebbségi viszonyt. Talán a legátfogóbb, legtöbbünket érintő példa a nőknek és a férfiaknak társadalmi csoportokként való összehasonlítása. Nem állnak rendelkezésemre idevágó, részletes statisztikai adatok, de véleményem szerint Magyarországon nemcsak élettartamban, hanem életminőségben, kulturált viselkedésben, értelmi és érzelmi intelligenciában veszélyesen nagy szakadék keletkezett a két nem között.

Mindezek után szeretném elmondani, hogy a fent jelzett problémakörrel kapcsolatban milyen javaslattal élnék. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a javaslat csak a problémák egy töredékére ad választ, mégpedig nem rövid távon, hanem hosszabb, generációkban mérhető időtartam alatt. Sem az aluljárókban fagyoskodó emberek, sem az iskolába kilométereket gyalogló gyerekek közvetlen gondjain nem segít. Hosszabb távon azonban valóban hatékonynak és fontosnak ítélem ezt a módszert, mégpedig nemcsak itthon, hanem a világ bármely országában - hiszen ezek a problémák (más-más formában) mindenütt jelen vannak.

A javaslat az iskolai tantárgyakkal kapcsolatos. Lényege, hogy az adott tantárgyat, illetve fontos fejezeteit nem csak egyféle rendszer, egyféle megközelítés alapján, hanem többféle szemléletmód folyamatos összehasonlításával, mérlegelésével tanítsuk. Irodalom, nyelvtanulás vagy történelem területén ez az elgondolás könnyen érthető - bár megvalósítása sehol sem bizonyult egyszerűnek.Talán meglepő, hogy én magam a természettudományok, illetve mindenekelőtt a matematika területén próbáltam és próbálom ezt az elvet alkalmazni.

A modern természettudományok, illetve a modern matematika legfontosabb felismerése, hogy nem létezik olyan, emberalkotta rendszer, amelyik minden kérdésre válaszolni tudna; sőt, olyan sem, amelyen belül minden kérdés megfogalmazható volna. Jelen témánk szempontjából ez a megállapítás azért fontos, mert az előítéletek hangoztatói nagyon gyakran éppen a természettudományokkal, éppen a matematikával próbálják legitimálni, igazolni a kizárólagos rendszereket az élet valamennyi területén.

Az a felismerés, hogy kizárólagos rendszerek a természettudományokban nem léteznek, az oktatás területén szükségessé, sőt, véleményem szerint, elkerülhetetlenné teszi, hogy adott tantágyban, adott témakörben nem egyetlen, változtathatatlannak feltételezett rendszert tanítsunk, hanem különféle, diákjaink számára hozzáférhető rendszereket mutassunk be egymás mellett, és diákjainkra bízzuk, hogy adott helyzetben, adott feladathoz a rendelkezésükre álló menü melyik elemét választják. Nem felsőbb hatalmak vagy csalhatatlan tudósok kinyilatkoztatásai alapján, hanem saját józan mérlegelésük szerint használják a tudomány emberalkotta gondolkozási eszközeit. Egyetlen konkrét példa, természetesen a kedvencem: a sík és gömb összehasonlító geometriája, ahol a gyerekek - koruknak és érdeklődésüknek megfelelő szinten - együtt tanulják a füzetlap és a labda, az ablaküveg és az alma geometriai tulajdonságait.

Írásom végén, visszatekintve látom, hogy a probléma bemutatása sokkal terjedelmesebb, mint megoldási javaslatom. Mentségemül szolgáljon, hogy kerülni akartam olyan szakmai részleteket, amelyek az Olvasót akadályozhatnák a lényeg megértésében.

Lénárt István