Egy uszoda emlékezete

Kerekes Péter 66 szezon c. filmjéről

A 66 szezon című dokumentumfilmet jegyző Kerekes Péter olyan filmes, aki tudatában van annak, hogy a valóságot sokkal inkább újrateremti a néző szeme előtt (méghozzá egészen különleges, alkotó módon), semmint hogy pusztán dokumentálná azt. A dokumentumműfajt nem a (forgatáskori) „valóság” egyszerű, objektív rögzítéseként értelmezi, viszont a legnagyobb komolysággal műveli, hogy igazi (bár szubjektív, nem „tudományos”) történelmi dokumentummá, egy sajátos, képi archeológia eszközévé, a valóság rejtett rétegei fokozatos feltárására alkalmas metódussá válhassék.

A hely, melyet a film az idő szempontjából górcső alá vesz, a kassai régi uszoda, mely tanúja volt a második világháborúnak és a „nagy történelem” forgataga sok egyéb történésének, s persze sok tucat „kis történelemnek” és sztorinak. Az uszoda megélte egyes történelmi pillanatok vagy egész korszakok imaginárius, többé vagy kevésbé látható áttűnésekként bukkannak fel a létesítmény mai képében. Múltidézésként olykor megteszi egy visszaemlékező hangja és arca, máskor valamilyen mozzanat, tárgy, mozdulat kapcsolja váratlanul a múlthoz a jelent, megint máskor valósággal megelevenednek szemünk előtt a régi idők. A letűnt idők e képei azonban bizonytalanok, remegők, akár a vízfelszínen táncoló tükörkép vagy távolról az uszoda falára vetített reszkető filmfelvételek. E régi képek ingatagsága, törékenysége részben megidézésük már említett „tökéletlenségéből” adódik, a filmtechnika korlátozott lehetőségei mellett azonban inkább az előtörő emlékek mibenlétével függ össze - az emlékek alapvető foszlányszerűségéből és az emlékezőket megindító emóciókból fakad.

E helyfeltáró filmarcheológia különössége abban rejlik, hogy nem ragaszkodik az objektivitáshoz, a pontossághoz, s hogy - részben épp ennek köszönhetően - nemcsak a múlt rétegeit tárja fel. A megtörtént események mellett azt is látjuk, ami csak talán történt, s azt is, ami nem történt meg, de megtörténhetett volna - valós, valótlan, csupán lehetséges események... Az egyes képek így a dokumentarista ábrázolás helyett inkább a vízió szerepére törekszenek, egyfajta felfedezői látásmóddal, mely csodaként tár fel valamit, ami volt, ami most van, vagy ami csak lesz, s egyúttal maga alakítja, formálja azt a szemünk láttára. Egymást váltják a múlt (reális, de kendőzetlenül szubjektív) víziói és az inkább imaginárius, képzeletszülte látomások, mindkét esetben alkotó jellegű képekkel, melyek tettet jelentenek, nem pedig pusztán a letűnt idők re-prezentációját, mechanikus kópiáját. A látomásjelleget talán maga a színhely is erősíti - a medence vize mintha egyfajta közegként szolgálna (átvitt, de szó szerinti értelemben is): a különböző korok „vizeinek” bemutatására ideálisan alkalmas absztrakt térként, vagy akár a távoli tenger tűnő illúziójaként, emlékek képiesedésének irreális helyeként (két jelenet a felszín alatt játszódik)... Sajátos tulajdonságai révén az állandó, s mégis szüntelenül mozgó, teljesen átlátszó, de környezetét mégis visszatükröző víz a film szilárd, stabil központja, szemben az uszoda (szociálisan, kulturálisan, történelmileg) igencsak változó környezetével.

Említettem már, hogy a múlt képeit olykor szó szerinti re-konstrukciók, megrendezett vagy félig megrendezett jelenetek idézik fel, melyek az egykori pillanatot próbálják megragadni, vagy éppenséggel áthozni a jelenbe. E jeleneteknek sajátos varázsuk van. Különböző hatásokat és hangulatokat váltanak ki a poézistől (például a medencében lebegő egyenruhás katonák gyönyörűen kísérteties víziója a második világháborúról szóló elbeszélés alatt) a szürrealizmuson át (a medencében a mai emberek között teljes természetességgel úszkáló Hitler komikus, de egyszersmind hátborzongató képe) a meghatódásig. Ez utóbbit a rendező finom eszközökkel éri el, főként olyan pillanatokban, amikor a visszaemlékezőket az előtűnő emlék eljátszására kéri, vagy amikor asszociációk útján az emlékek váratlan analógiája, illusztrációja bukkan fel a jelenben. E módszerrel hatásosan ötvözhetők egyetlen képbe a különböző idősíkok (például amikor három fürdőruhás idős hölgy „megismétli” uszodai látogatását, szóban felidézve fiatalkori megjelenésüket, így egyszerre látjuk őket a jelenben és a múltban; vagy amikor a koncentrációs táborokról szóló elbeszélés alatt a medence melletti zuhanyok képe látható). Néhány érdekes jelenetben egy-egy emlék improvizált, bevallottan tökéletlen, laza eljátszásával épp az emlékkép előtörésének, az emlékezés folyamatának lehetünk tanúi az erre jellemző bizonytalanságokkal, néha mulatságos tévedésekkel és melléfogásokkal, erős érzelmi töltéssel. Emellett azonban gyakran jelenik meg a törekvés a múlt konkrét áthozására a jelenbe, felélesztésére (rendezői utasításra egy idős hölgy olyan fiatalembert keres az uszodában, aki rég elhalt férjére emlékeztetné, míg végül a film operatőrjében lel a megfelelő ifjúra, s egy ideig kéz a kézben sétálnak...). A távlat azonban nem szűnik meg, végig nyilvánvaló, hogy a múlt soha nem hozható vissza teljesen, pontosan olyanként, amilyen volt - visszahozható azonban, mint látjuk, egy meglehetősen eltérő, re-konstruált múlt. A játékban a rég elmúlt pillanat belekomponálható a jelenbe, összevegyíthető vele, olyan pillanat alakítható ki, mely a múlt fragmentumát magában hordozva teljesen aktuális, mókás vagy megindító, de mindenképpen teljes (ellentétben azokkal a pillanatokkal, amikor az emlék hajtómotor helyett inkább a jelenből valamiféle köztes időbe húzó nehezék - mintha sehol sem lennénk egészen).

A múltat életre hívó „lehetetlen” vállalkozás nemcsak a kamerák előtti játékban valósul meg (fikcióként, s mégis valóságosan), hanem az idővel és térrel folytatott kísérlet tisztán filmes lehetősége által is. „Biztosan össze tudják úgy vágni a felvételeket, mintha még mindig itt lenne velünk” - mondja egy évvel korábban filmszalagra rögzített, de azóta meghalt barátjára emlékezve egy férfi. S következnek is ezek a felvételek, megfordítva az idő rendjét - hajómodelleket építő, valamit mesélő, lelkes, élő ember... A film mint médium idejének sajátos jellegére, mely a kinematográfia születése óta felkavarja és bámulatba ejti az embereket, többször is kitér az alkotás. „A film és a technika meg tudja állítani az időt” - mondja valaki. Erre a rendező: „Ön szerint a film csoda?”

Helena Bendová
Fordította: Böszörményi Péter

66 szezon (66 sezón)
Česká televize/Slovenská televízia, 2003 (Szlovákia, Cseh Köztársaság)
 
Írta és rendezte: Kerekes Péter.
Operatőr: Martin Kollár.
Vágó: Marek Šulík.
Hangmérnök: Peter Gajdoš, Jaro Hajda.
Dramaturg: ifj. Jan Gogola, Beáta Arayová.