Budapest-Prága-Budapest

Kritikai jegyzetek 6.

Čapek nem szerette a magyarokat… Ezt olvasom egy irodalmi publicisztikában, amely magyarázattal is szolgál: a jeles cseh író nem közeledett megfelő alázattal az élet dolgaihoz, fenn hordta az orrát, tehát eleve nem lehetett jó megfigyelő. (Végh Alpár Sándor: Köznapló. Magyar Nemzet, 2004. aug. 14.)

Eltűnödhetünk persze azon, hogy árnyalt gondolkodásra vall-e szeretni vagy nem szeretni valamely nációt, hiszen minden nemzet a legkülönfélébb emberek és kulturális hagyományok összessége, amelynek elemei olykor közömbösen rendelődnek egymás mellé, olykor meg ellentét feszül közöttük. Minél jobban ismerjük a „magyarokat” vagy a „cseheket”, annál inkább ráeszmélünk, hogy az etnikai jellegű kollektivitás merő fikció (vagy megengedem: kulturális étlap, amelyből kedvünkre választhatunk). Nem az tehát a fogas kérdés, hogy Čapek szerette-e a magyarokat, hanem hogy egy mai magyar közíró miért firtatja ezt. Érvei ráadásul gyenge lábakon állnak, könnyen cáfolhatók.

Végh Alpár Sándor először Čapek magyarul kiadott cikkgyűjteményéből emel ki egy passzust, amely a pornográf irodalom két világháború közötti terjedésével foglalkozik. (Az irodalom margójára. Bratislava, 1982.) Az 1930-ban kelt Eros vulgaris arra hívja fel a figyelmet, hogy „az irodalom egyetlen műfaja sem rágódik folyvást egyazon témán olyannyira minimális invencióval, mint a pornográfia”. (Korrigált fordítás - B. T.) Ebből következik: „A pornográfia lényegében oly határtalanul egyhangú, mintha a kérődzésről vagy az orrpiszkálásról írnának benne”. Azzal a megállapításával se lehet nagyon vitatkozni, hogy a „kíváncsiság kielégítésének semmi köze a tudáshoz”. Az elemzés végül oda fut ki, hogy „a pornográfia irodalmi prostitúció; nemcsak az erotikus ösztön kielégítésére, hanem annak lealacsonyítására is szolgál”.

A Magyar Nemzet publicistája viszont az alábbi szavakon ütközik meg: „Annak az irodalomnak, amelyről itt most szó lesz, egyszerűen pornográfia a neve. Nagyobbrészt névtelenül jelenik meg, leginkább Budapesten, Brüsszelben vagy Chicagóban nyomtatják, s igen sokszor bibliofília ürügyén adják ki, ötszáz számozott és nem árusítható példányban”. Végh Alpár Sándor felkapja a fejét: „Nocsak… Úgy tudtam, Magyarországnak a frankhamisítás szerzett az első világháború után kellő hírt és nevet; erre, püff, kiderül, irodalmat is hamisítottunk”. Tehát „mi” hamisítottunk, nem pedig nemzetközi cégek, amelyek egyebek mellett Budapesten találtak megfelelő nyomdai kapacitást. Ennek elsősorban az üzleti érdek, esetleg a cenzurális kötöttségek kijátszása állhatott a hátterében. Čapek mindenestre a legcsekélyebb dehonesztáló célzást sem tesz a magyarokra, még kevésbé a magyar irodalomra. A pesti újságíró azonban a „frankhamisítás” említésével finoman beemeli a kontextusba Trianont és a nemzeti sérelmeket. Na, így már értjük, miféle rugóra jár az egyébként sajnálatosan prűd cseh író gondolkodása!

A látszólag ártatlan csúsztatás aztán megágyaz a további, immár vaskos hamisításoknak. Végh felidézi Čapek 1936-os cikkét, amelyben az író a nemzetközi PEN Club budapesti ülése kapcsán mondja el a magyar fővárosban szerzett élményeit. (Lidové noviny, 1936. jún. 28.) Kétségtelen, Čapek kissé feszélyezve érzi magát, amit azzal magyaráz, hogy „itt teljességgel megmaradt a régi idők társadalmi folytonossága”. A szelíd iróniával kísért beszámolóból Végh a következő passzust idézi: „Itt még megmaradtak a régi osztrák-magyar egyenruhák; számunkra ez furcsa és kicsit valószerűtlen. Olyan érzésem támadt, hogy talán valami történelmi filmet forgatnak, s vigyáznom kell, nehogy a kamera elé tévedjek”. (Korrigált fordítás - B. T.) A magyar újságíró rögtön kész a kommentárral: „Čapek úr nem szeret minket”.

Feltéve, de meg nem engedve, hogy Čapek nemzeti előítéleteit utaztatta Budapestre, a fenti passzustól csak egy hasonlóan előítéletes olvasó bántódik meg. Ráadásul a harmincas évek Magyarországát a felelős hazai közgondolkodók se látták másként, mint egy rendies és - Szekfű Gyula kifejezésével élve - „neobarokk” formákba merevedett, tekintélyelvű társadalomnak. Ez pedig a nemzeti önismeret része! Čapek azonban nem megy ilyen messzire, nem ítélkezik, csupán különös benyomásait rögzíti. Életművében a magyar származású szereplők nemzetiségi szempontból semlegesek. A Hordubal Manyája - mint arra Zádor András rámutatott - csupán az alföldi ember társadalmi típusát reprezentálja. (Zádor András: Karel Čapek. Bp., 1984: 311-312.)

Más kérdés, hogy Čapek kiterjedt kultúrdiplomáciai tevékenysége során nem kerülhette el az állásfoglalást a csehszlovák-magyar hivatalos tényezők közötti politikai vitában. Egy 1988-ban kiadott tanulmánykötetben két cseh szerző megkísérelte összefoglalni a magyar revizionista propaganda ellensúlyozásában betöltött szerepét. (Věra Krásna - Zdeněk Sládek: Karel Čapek „magyar levelei”. In: Békétlen évtizedek. Szerk. Szarka László. Bp., 1988: 99-120.) Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy nemzetközi konferenciákon és angol írókkal folytatott levelezésében Čapek igyekezett cáfolni a magyar propaganda bizonyos túlzásait, de a hivatalos csehszlovák politikától eltérően nem bocsátkozott vitába a trianoni békeszerződés igazságos vagy igazságtalan jellegéről. Néhány alkalommal élesen kikelt a szlovákok önrendelkezését vitató magyar állításokkal szemben, és ennek során csehek és szlovákok nemzeti együvétartozását bizonygatta. Egyet lehet érteni a fentebb idézet publikáció cseh szerzőivel, hogy Čapek végeredményben „nem nevezhető sem magyarbarátnak, sem elvakult nacionalistának”. Magyar témákban inkább tartózkodó alapállást vett fel, elvileg helytelenítve minden nemzeti elfogultságot. Feljegyezték néhény érdeklődő gesztusát, személyesen ismerte és nagyra becsülte Bartók Bélát és Kosztolányi Dezsőt. (Ez utóbbiról megható portrét rajzol: „… és ez a mosolygó férfiú Desider Kosztolányi, magyar költő: azért mosolyog, hogy kimutassa, nem haragszik hatóságainkra, amiért nem adtak neki tartózkodási engedélyt országunk földjén. Mosolya olyan, mint fodrozódó körök a csendes víztükrön - szinte azt mondanám, hogy ez a mosoly a feje fölé is köröket varázsol”.)

Visszatérve Végh Alpár Sándor otromba jegyzetéhez, a legkínosabb dolgok csak ezután következnek. A Magyar Nemzet publicistája ugyanis kétségbe vonja Čapek írói kvalitásait, mert hogy „nem jól lát, vagy mindig egy irányba néz”, s minden tévedése mögül kikandikál eredendő hibája: az tudniillik, hogy „nem volt alázatos”. (Erről tartja a magyar: „bagoly mondja verébnek”.) És a bizonyíték? A szerző megdönthetetlennek szánt érveit szinte szégyellem felhozni… Čapek egyik cikkét, amelyben Thomas Mann szerénységét és jóhiszeműségét méltatja, Végh azzal söpri le az asztalról, hogy a német író végtelen terjedelmű naplófolyamából felkap egy mondatot, amelyben „Herr Mann” Goethével hozza magát párhuzamba. Íme, Čapek tévedett, mert nem volt jó megfigyelő… Meg hát neki sem volt érzéke az „alázathoz”. Aztán Végh előhozza Jan Nerudát, aki viszont „jó megfigyelő” volt, mert dicsérte a magyarokat 1869-ben kelt „úti leveleiben”. Kit érdekel, hogy Čapek és Neruda írói karakterének rokonsága a cseh szakirodalomban közhely számba megy - különösen ami a kisprózát és a publicisztikát illeti! Ráadásul Neruda valóban zseniális „Pesti levelei” (Pešťské listy) sokkal erősebb iróniával ábrázolják a kiegyezés utáni magyar társadalom mindennapi életét és nemzetieskedő szokásait, mint Čapek fentebb bírált finom tollrajza. Végh Alpár Sándor ezt nem „figyelte meg”? Nem vette észre? Pedig Neruda világosan utal a puffogó nemzeti retorika kettős természetére: felszítja ugyan a tömegek nemzeti érzését (aminek a csehek akkortájt szűkében voltak), de fogékonnyá is tesz a délibábos gondolkodásra.

A magyar újságíró cikkére egy gyalázatos mondat teszi fel a koronát. Idézem: „A német író [vagyis Thomas Mann - B. T.] a Csendes-óceán partján fényűző villában lakott, Roosevelt segítette hozzá, ami nyilván megígézte Čapeket, mert folyton bejárt Masaryk elnökhöz, s meg is írta az életét a sok bejárás nyomán, ahogy utóbb Gyurkó László Kádár Jánosét”. [az én kiemelésem - B. T.] Megemelem a kalapomat: ennyi rágalmat nehéz egy mondatba sűríteni! Tekintsünk tehát most el Thomas Mann és Roosevelt elnök kapcsolatától, amelyben az anyagi haszonszerzésnek aligha volt szerepe, és lássuk Čapek nevezetes könyvét, ami a mai magyar olvasó számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen. (A harmincas években egy ungvári kiadó megjelentette mind a három kötetet Sas Andor nehézkes fordításában, de az akkori körülmények között ez ki volt zárva a magyarországi terjesztés elől, s ma legfeljebb egy-két nagy hazai könyvtárban lelhető föl.) A Beszélgetések Masarykkal (Hovory T. G. Masarykem) egy német kiadó felkérésére, hét éven át készült, és megírásában Čapeket nemhogy az érdek, de a népszerűsítő, propagandisztikus szándék sem vezette. (Masaryknak nem volt erre szüksége, Čapek pedig méltóságán alulinak tartotta volna.) A könyv születési körülményeit taglaló egyik vitacikkében Zádor András világosan tisztázta: „Čapek egyetlen célja az volt, hogy könyvet írjon T. G. Masarykról, az uradalmi kocsis fiáról, a lakatos- és kovácsinasról, akiből bécsi, majd prágai egyetemi tanár, filozófus, zseniális politikus, államférfi és négyszer egymás után megválasztott köztársasági elnök lett”. (Zádor András: Antimegemlékezés Čapekről. Kritika, 1990/8.) Az akkor már nagynevű írót Masaryk „virtuális regényhősként” érdekelte, akinek életrajzát úgy alkotta meg, hogy híven közvetítette beszédmódját, de a kérdéseket ő tette fel, a beszélgetések irányát ő szabta meg. Nem lehet vitás: két egyenrangú partner tapintatos, de feszes társalgásából szűrődött le a publikálásra került szöveg, amelynek harmadik kötetéből - ahol a kérdések is jelezve vannak - világosan kiolvasható a két fél eltérő világnézeti beállítottsága. Čapek tehát nem volt Masaryk Eckermannja, íródeákja - ahogy még olykor jószándékú cikkek is feltételezik -, hanem a könyv szuverén szerzője, akiben megvolt a kellő írói alázat, hogy ne tolakodjék saját témája elé.

Ami pedig Gyurkó László Kádárról írt propagandisztikus fércművét illeti, a párhuzam egyetlen ponton sem állja meg a helyét. Sem az érintett személyek szellemi rangja, sem motivumaik, sem az elkészült mű irodalmi értéke nem említhető egy napon. Nem is beszélve a világnézeti és politikai különbségekről! Egy ilyesféle inszinuáció a mai Magyar Nemzet hasábjain talán nem nevezhető szokatlannak, de az igazmondástól és „polgári szellemiségtől” fényévnyi távolságra van.

Berkes Tamás