Titokfolyam

Michal Ajvaz: Prázdné ulice. Brno, Petrov, 2004.

Michal Ajvaztól (1949) eddig magyarul csak Az öreg varánusz visszatér (Návrat starého varana, 1991) című novelláskötete (JAK-Kijárat Kiadó, 2004, ford.: Benyovszky Krisztián), illetve A könyv titka című esszéje jelent meg (Magyar Lettre Internationale, 2003/50, 43-46). Mindez csupán egy töredéke annak a - kortárs cseh prózában immár megkerülhetetlen - életműnek, mely az Üres utcák (Prázdné ulice. Brno, Petrov, 2004) című regény megjelenésével egy fontos állomásához érkezett. Ajvazt mindezidáig főként rövid történetek, novellák, prózaversek és filozófiai ihletésű irodalmi esszék szerzőjeként tarthattuk számon. Igaz, hogy 2001-ben már jelent meg egy regénye (Aranykor - Zlatý věk. Praha, Hynek, 2001), de ezt még inkább egy rövidprózák és kisesszék elemeiből építkező szerkezet jellemezte. Az Üres utcák az író eddigi leggrandiózusabb vállalkozása. Terjedelmileg az előző regény kétszerese (532 oldal), viszont már közelebb áll a hagyományos cselekményes epikához, jóllehet a bölcseleti, meditatív részektől ez sem mentes. Lássuk tehát, miként birkózik meg Ajvaz a nagyepikai formával.

A Prázdné ulice par excellence titokregény. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy kiemelt szerep jut benne a rejtély felvetését és megoldását ütemező elbeszélő eljárásoknak, az elrejtés, jelfejtés, az elhallgatás, elterelés és a késleltetés műveleteinek. A cselekmény sok irányba ágazó, viszonylag önálló történetekből építkezik, melyek mind valamilyen titok köré fonódnak. A narráció logikája a folytonos (el)halasztódás elvére épül: az egyik jel megértésehez mindig egy másikra van szükség, az egyik titokzatos történet egy másikba hajlik át, rejtély rejtélyt fiadzik; a történet előrehaladtával úgy tűnik, hogy hovatovább egyre inkább távolodunk a megoldástól. A regény közepétől kezdve pedig már nem is igazán bízunk abban, hogy ezek az egymásba ágyazódó, egymásból eredő titok-történetek valaha is értelmes konstellációvá állnak össze. A végén azonban Ajvaz rácáfol az ilyen jellegű elvárásokra: ami korábban reménytelennek tűnt, az mégis bekövetkezik - minden fontosabb mozaikkocka a helyére kerül. Hozzá kell tenni, hogy a megoldás ismerete nem akadályozza az újraolvasást. Ember, azaz mintaolvasó legyen a talpán, aki képes észben tartani és átlátni e titokfolyam minden elágazását és kanyarulatát! De úgy gondolom, nem is ez lehet az ismételt olvasás legfőbb motivációja. A cselekménynek ez a kiszámíthatóvá, s ezért monotonná váló ütemezése felveti a parodikus olvasat lehetőségét is: helyenként már úgy tűnik, hogy a mű a titokregény jellegadó eljárásait figurázza ki.

Az ajvazi titok-poétika kétféle olvasói magatartást is előhívhat. Lehet úgy olvasni a regényt, hogy minden apró részletre odafigyelünk, hogy igyekszünk emlékezetben tartani az addig elolvasottakat, folyamatosan vissza-visszatekintünk a megtett útra, hátralapozunk, jegyzetelünk, miközben lázasan (de nem görcsösen) azon igyekszünk, hogy összefüggéseket keressünk a látszólag összefüggéstelen motívumok és széttartó cselekményszálak között. A másik lehetséges stratégia kevésbé koncepciózus - a bevésés helyett a felejtéstre épít, az intenzív jelfejtés élvezete helyett inkább az önfeledt sodródást helyezi előtérbe. Ebben az esetben már nem bosszankodunk azon, hogy az egyre sokasodó leágazások mind függőben maradtak, hogy a cselekmény szerkezete egyre kuszábbá válik, s hogy a tér-, idő- és műfajváltások következtében számos lényegesnek látszó mozzanat merül feledésbe; tudjuk ugyanis, hogy minden elfelejtett titokért egy újabb kárpótol majd, mely egy nem kevésbé lebilincselően ütemezett és stilizált narratíva formáját ölti magára. Az olvasói gyönyör az éppen aktuális titok narratív kibontásából származik, abból, hogy „megengedjük” a szerzőnek, hogy újra és újra elvarázsoljon, lebilincseljen és meghökkentsen bennünket, ezzel is bizonyítva leleményességgel párosuló elbeszélői művészetének kvalitásait. Tegyük hozzá: Ajvaz fantáziája kifogyhatatlan, a legelképesztőbb történetek konstruálásával igyekszik magyarázatot adni a felvetődő rejtélyekre.

Az egyes résztörténetek és epizódok nemcsak az egész összefüggésében érdemelnek figyelmet, hanem legtöbbször önmagukban is élvezhetők. Más módon ugyan, mint Miloą Urban, de Ajvaz is nyit a populáris regiszter iranyába. A szüzsé a detektívregény, a kalandregény, a fantasztikus elbeszélés, a bölcseleti esszé, az abszurd történet, a negatív utópiák és az opera(!) műfaji nyomai mentén bomlik ki. Az események a világ különböző tájain játszódnak, a cselekménytereket a különösség és az egzotikum jellemzi. Olyan szöveggel van dolgunk, mely tudatosítja az önmaga hagyományába való beágyazódást, s erről sorozatos műfaji önreflexiók útján hírt is ad.

A szüzsé kiindulópontját és fő motivációját egy fiatal lány, Viola eltűnése és egy titokzatos értelmű jel feltűnése képezi. Ezek után kezd el nyomozni a főhős, aki egyben a regény elbeszélője is. Egyébként író, aki nem halad a munkájával, asztalát elborítják a használhatatlan papírlapok halmai, ezért inkább elvállalja az aggódó apa megbízatását, s szenvedélyes detektívként beleveti magát e munkába. Maga sem tudja igazán, miért is teszi; annyi azonban bizonyos, hogy egy rébuszokat és fejtörőket különösen kedvelő, „kriptomán” emberről van szó. A jel, melynek ábrája a könyv nem egy oldalán és borítóján is szerepel, a lány történetével valamilyen kapcsolatot mutató szétfutó szálak mindegyikében megjelenik, más-más arcát fordítva felénk. Olyan „üres jelnek” tekinthető, mely a legkülönfélébb, mindig az adott értelmezőtől és az értelmezés pragmatikai feltételeitől függő jelentésekkel képes feltöltekezni. Magába fogadja, majd egy következő alkalommal, egy másik jelfejtő munkájának köszönhetően megunt ruhaként rázza le magáról az addigi jelentéseit. Aktuális jelöltje mindig csak ideiglenes, „végső” jelöltje pedig szünetelen halasztódik. Mintha nem is létezne ilyen, s e jel rendeltetése csupán az volna, hogy interpretációra ösztönözze mindazokat, akik szembekerültek vele; így bennünket, olvasókat is.

Az állatok továbbra is jelen vannak Ajvaz fiktív univerzumában, de nem testi valójukban, hanem retorikai reprezentációk formájában. Az animalitás groteszk derűjét és nyomasztó ölelését, mely Az öreg varánusz visszatér című novelláskötetének meghatározó hatáseleme volt, Ajvaz egy-egy hasonlat vagy metafora segítségével lopja be ebbe a világba. Kiváló példa erre az, amikor a szövevényes cselekményt álnok poliphoz (417.) hasonlítja, melynek csápjai elragadták a titokfejtő írót, vagy amikor úgy beszél egy régóta lappangó történet napvilágra kerüléséről, mint egy pihent kígyóról, amely váratlanul felszegi a fejét, és új táplálék után néz (422.) Egy alkalommal a titokzatos referenciájú jel is állati vonásokat vesz fel: az elbeszélő szemében egy könyv borítóján gubbasztó egzotikus rovarnak tűnik. Minden esetben tehát arról van szó, hogy az ismerősnek hitt tárgyi valóság egy tekintetnek köszönhetően változik el vagy át; a narrátor az, aki egy villa bejáratát pásztázó biztonsági kamerát egy hatalmasra nőtt fantasztikus bogár Küklopsz-szeméhez hasonlítja, s ugyancsak ő az, aki a gép keltette zajban állati hörgés és morgás hangjait véli felfedezni. E metaforáknak és hasonlatoknak köszönhetően egy pillanatra megcsapja az olvasót egy láthatatlanságában legalább annyira ilyesztő, mint amennyire vonzó világ lehellete, egy ismeretelen és vad mögöttes tartományé, mely hétköznapinak tűnő dolgok formáiba burkolózva várja, hogy hírt adjon magáról.

Ajvaz regényéből megtudhatunk néhány fontos dolgot a titok természetéről. Például azt, hogy a valódi rejtély egyik előfeltétele, hogy számol a megtalálás, a megfejtés valószínűségével, legyen az bármennyire is kicsi: „...egy levél akkor van elrejtve, ha egy több tízezer kötetre rúgó hatalamas könyvtár egyik könyvébe csúsztatjuk bele; ha azonban valamilyen hatalom a föld középpontjában rejtené el, nem volna a szó valódi értelmében elrejtve - hiánya közelebb volna a nem-léthez, mint az igazi elrejtettséghez.” (492.) A titokfejtő tehát nem lehet teljesen esélytelen résztvevője a játéknak; ha egy ideig (vagy egyáltalán) nem is képes magyarázattal szolgálni, legalább az az érzés kell hogy vezesse, hogy már közel jár hozzá, sőt, hogy bizonyos pillanatokban már csak egy hajszál választja el tőle. Gyakran érzi így a regény narrátora is, s ezért nem adja fel a sorozatos kudarcok ellenére sem: „Néha úgy tűnt nekem, hogy már-már tapintom a történet körvonalait, hogy a ködből lassanként előtűnik a hősök arca, hogy kezdem felismerni a szavaikat, de aztán mindig szertefoszlott az egész.” (401.) Született titokfejtőre jellemző módon egyrészt mindent megtesz a sikeres megoldás érdekében, másrészt viszont szeretné - ameddig csak lehet - kitolni a végső megvilágosodás pillanatát. Nem is annyira a végeredmény izgatja, jóllehet céltudatosan halad előre, hanem a folyamat maga: „...úgy gondolom, hogy végül minden banális magyarázatot nyer. Ezért félek, hogy magyarázatot találok mindazon rejtélyekre, amelyekkel eddig Viola keresése közben találkoztam, ugyanakkor semmire sem vágyom úgy, mint éppen erre.” (317.)

A titok elbeszélésre serkent; a megfejtésére tett ismételt erőfeszítéseknek köszönhetően fikciók egész sora lát napvilágot. Olyan, alapvetően narratív magyarázatok ezek, melyek addig, amíg ki nem derül az igazság (már ha persze van, s ha egy van belőle és ez meg is ismerhető), függőben maradnak: feltételes és ideiglenes érvényre tesznek szert. „Fikciók” tehát egyrészt abban az értelemben, hogy külső referenciájuk (még) kétséges, lehet, hogy igazak, de lehet, hogy csak valószerűek, másrészt pedig abban is emlékeztetnek a szépirodalmi elbeszélésekre, hogy miután esetleg tévesnek bizonyulnak, alapvetően mégsem veszítenek varázserejükből, sőt talán ekkor kezdenek el - szabadulva immár a leképezés kényszerétől - igazán élni. Ezért nem érez haragot az elbeszélő az iránt az éjjeliőr iránt, aki sosem élt filozófusok kitalált történetével kápráztatja el őt, azt a hamis elvárást ébresztve benne, hogy ennek köze van a lány eltűnéséhez. A regény hősei nemegyszer azon kapják magukat, hogy kalandregényekbe vagy fantasztikus történetekbe illő magyarázatokat gyártanak (ld. 88., 116.). Egy ideig tudatában vannak a fabuláció tényének, szerepeket osztanak ki maguk között, az idő múltával azonban a sokszor hallott és újramondott variációk kezdenek valóságként viselkedni. Hősünk tudatában a tények és a fikció elemei szétbogozhatatlanul összekeverednek.

Viola titkának megfejtése közben az elbeszélő számos olyan részinformációhoz jut hozzá, melyek csak tovább növelik a lány alakját és eltűnését övező homályt. Töredékes üzeneteknek, beszélgetésfoszlányoknak, kétértelmű epizódoknak lesz fül- és szemtanúja. Maga próbálja kitölteni a rések közti hiányt, s ez többször bizarr képzettársításokhoz vezet. Az elhallgatás és az elhagyás a titokszövegek jellegadó stilisztikai vonásai. Ebben az esetben viszont ez fényt vet a regény lehetséges recepcióját érintő egyik dilemmára is.

Ha mindenáron sebezhető pontot akarok találni a szövegen, akkor a nyomozás kerettörténetének és az ebbe ágyazódó, különböző műfajú betét-történeteknek arányát említem meg. A regény szüzséje számos szekunder elbeszélő (szereplők) által elmodott történetből épül fel. Ezek olykor olyannyira önálló alakulatként jelennek meg, hogy különálló elbeszélések vagy kisregények is lehetnének, szinte leválnak a fő szálról. Ez a regény és novellafüzér határán képződő kompozíció még persze önmagában nem minősül fogyatékosságnak, sőt akár erény is lehet. Kérdés viszont, hogy az Üres utcák olvasója melyik (korábban már ismertetett) stratégia mellet dönt: az alapos vagy a sodródó olvasást választja-e. Az előbbi esetben a mű regényszerűsége csorbát szenved, a cselekmény felépítésében érvényesülő széttartás erőinek összefogása csak részleges sikerrel kecsegtet; az utóbbi esetben viszont ez a laza, mozaikszerű cselekményszerkezet pozitívumként eshet latba. Lehet, hogy a regényíró Ajvaznak még a novellista Ajvaz „súg”? Vagy lehet, hogy a titokpoétika része az is, hogy sorozatosan elveszítsük a fonalat?

Az újraolvasás dönt majd arról, helyesen mértük-e fel a regény által elvárt mintaolvasó szerepkörét, s ezen keresztül azt is, hogy erényének vagy gyenge pontjának kell-e tartanunk a sorozatos beágyazás eljárását.

Benyovszky Krisztián