Kósza emlékezés prágai diákéveimre

Dušní 3. - Ez volt az első lakhelyem Prágában. 1931 szeptemberében indultam és érkeztem ide, hogy családi határozatot teljesítve (nem szívesen) beiratkozzam a híres és nagy múltú Károly Egyetem jogi (sajnos jogi) karára; azért sajnos, mert. kamaszkorom óta orvos szerettem volna lenni, s csak az említett családi határozat határozott másként, azzal a céllal, hogy nagybátyám s egyben később örökbefogadó apám, Dr. Zádor Jenő sikeres feledi ügyvédi irodáját majdan átvehessem. Itt jegyzem meg, hogy az örökbefogadás előtt vezetéknevem Dénes volt. Édesapám, Dénes Ignác főmérnökként a vasútnál szolgált Ruttkán. Trianon után, nagy hazafi lévén, Magyarország javára optált (és természetesen a MÁV kötelékében maradt), úgyhogy családunk végigszenvedte a "menekültek" közismert sorsát: vagonlakás, áthelyezések, szükséglakhelyek, amelyeknek végén Hatvan állt, ahol végre megtelepedhettünk. De az én fiatalságom tulajdonképpen két országban telt el. Iskoláimat Magyarországon végeztem (a gimnáziumot Aszódon, ugyanabban az épületben, ahova Petőfi járt), minden vakációmat pedig Szlovákiában töltöttem, részint nagyapáméknál, eleinte egy szepességi falucskában, Odorinban, ahol nagyapám jószágigazgató volt, majd Iglón, ahova nyugdíjba menetele után költözött, részint a nagybátyámnál, Feleden. Hogy hol van Feled? "A füleki várban vad tivornya járja - nappal éjszakáznak - éjszaka kártyáznak - éjfélkor, éjfélkor csalfa kockát ráznak..." - Nos, Feled a mai romjaiban is romantikus hangulatokat ébresztő vár alatt elterülő Fülek község közelében fekszik (egyébként nincs messze innen Serke sem, a költő Kiss József szülőhelye). Meg kell jegyeznem, hogy bármily kicsi is Feled, megírták a történetét; a szerző Boross Zoltán, a Sarló illusztris tagja, de a dolgozat sajnos kéziratban maradt és a Magyar Kisebbségi Dokumentációs Gyűjtemény őrzi. A harmadik község, amelyről illik megemlékeznem, Fülek-környéki látogatásaim tulajdonképpeni célja, a Fülekhez egészen közel eső Ajnácskő volt, mert ott lakott a nagybirtokos Bárkányi család és annak egy nagyon csinos lánytagja, akinek én hevesen udvaroltam.

Ah, igen, szép idők voltak azok, olyannyira, hogy noha már jó hetven év és a világtörténet alighanem legborzalmasabb szakasza választ el tőlük, úgyszólván nincs nap, amikor ilyen vagy olyan okból fel ne merülnének lelkem eltemetettnek vélt rétegeiből.

Szóval megérkeztem Prágába. S mintha csak tiszteletemre, ez időben nyitották meg a cseh jogi kar (cseh, mert akkor német egyetem is volt Prágában) új, máig is reprezentatív épületét, amelynek megérdemelt büszkeséget keltő belső központja a néhány száz hallgatót befogadó "amfiteátrum" volt és jelenleg is az. Az impozáns teremmel való megismerkedésem emléke még mindig élénken és vidítóan él bennem: a terem építészeti stílusához hű félkörű padsorok közül a harmadikban vagy a negyedikben egy szomszédait ülve is túlmagasló kolléga telepedett meg. Aztán a zsibongó amfiteátrumba (aki arra jár, nézze meg, érdemes) belépett az életünk oly fontos szakaszát, egyetemi tanulmányaink megkezdésének puszta megjelenésével is megnyilatkozó tényét tudatunkra adó nagy tekintélyű Krčmář professzor. Az amfiteátrum falait tapsvihar rázta meg, a professzor úr enyhén meghajolt és megszólalt: "Děkuji a prosím, sedněte si." - Leültünk. A professzor úr körülnézett, aztán a szomszédai sorából kiemelkedő kollégánk felé fordulva megismételte: - "Sedněte si!" Mire kollégánk anatómiai hüvelye lassan a magasba emelkedett és onnan felülről megkérdezte: "Tessék?" - így, ahogy írom. Magyarul. Egy szót se tudott csehül. Bori Gergelynek hívták. Mondanom sem kell, hogy az amfiteátrum falait ezúttal harsogó kacagás remegtette meg. Csak a professzor úr nem nevetett, megelégedett egy kedves mosollyal.

Amint utólag és fokozatosan kiderült, ezen a szertartás minden jele nélkül lefolytatott összejövetelen Borin és rajtam kívül sok magyar diák vett részt, az "ősi" magyar-cseh ellentét általánosan elterjedt hite azonban sem akkor, sem később nem igazolódott be szememben, pedig nem voltam "amatőrdiák", csaknem minden nap bejártam az előadásokra, annak ellenére, hogy a jogi karon sokan éltek vissza az előadások kihagyásának lehetőségével. De mindennapos személyes érintkezésem sem igazolta kézzel vagy füllel fogható módon a magyar-cseh ellentétek fennállását: soha egy verekedés, soha egy sértés, soha egy nemzeti színezetű szidalom a két közösség tagjai között. És mégis volt valami a levegőben, ami, ha nem is ellentétben, hanem bizonyos fokú tartózkodásban nyilvánult meg. És talán a szállás megválasztásában, pontosabban megválaszthatóságában is: kollégiumba már akkor is nehéz volt bejutni, és én egész prágai tartózkodásom ideje alatt egyetlen magyar diákkal sem találkoztam, aki kollégiumban lakott volna. - És ami ezzel - igaz, hogy antagonizmusként - szorosan összefügg, egyetlen cseh diákkal se, aki a híres-hírhedt diáktanyán, a Grand Penzióban telepedett volna meg; igaz, hogy a Grand "lakói" között németek sem akadtak, úgyhogy az itt lakó diákok Közép- és Kelet-Európa kis nemzeteinek tagjai közül kerültek ki. Csehet vagy nyugat-európait egyet sem lehetett találni közöttük. De a diákok a Grand összlakosságának hozzávetőlegesen csupán a felét tették ki, a másik fele ugyancsak egy hivatásközösség volt: prostituáltak. Ma már hihetetlenül hangzik, de a két lakócsoport, a diákoké és a lányoké között szigorúan plátói kapcsolatok álltak fönn, amelyeket kölcsönös köszönőviszony, sőt néhány percnyi beszélgetés jellemzett, de gyakran előfordult, hogy egy-egy diáktársunk néhány koronás kölcsönt kért valamelyik női lakótársunktól, aki nemcsak teljesítette, hanem szinte megtiszteltetésként fogadta a kérést. Azt persze mondanom sem kell, hogy a Grand a diák-lakhelyek rangsorában az utolsó helyet foglalta el, és a prágai vendéglátóipar egyik érdekességének számított, mert nemcsak két társadalmi szempontból oly különböző vendégcsoport lakta, hanem mert tulajdonosai, a Krofta-fivérek (egyikük egy ideig külügyminiszter is volt) egyben Prága legelegánsabb szállodájának, a nemrég felújított Alcronnak is tulajdonosai voltak. Hogy a Grandot miért tartották fönn, azt sohasem sikerült kiderítenem, talán éppen szociális okokból, nem akarván kiűzni "lakóit", akiknek az egész városban más hasonló intézmény nem állt rendelkezésükre.

Lakhely-visszaemlékezésem lezárása előtt még visszatérnék első kvártélyomra, a már említett Dušní 3-ra, nem annyira maga a lakás, mint inkább az egyik lakótársam okán. A háziak két szobát adtak ki diákoknak; az egyikben ketten laktunk, egy iglói barátom meg én, a másikban Hans Bacherl egyedül. Hogy ki volt Hans Bacherl? Hans Bacherl német volt, németországi német, egy dúsgazdag waldmüncheni fűrésztelep tulajdonosának a fia, aki a hazájában divatos "Auslandsemester"-ét abszolválta Prágában, persze a német egyetemen, és aki a "Reichenbergben" azaz Liberecben illegálisan párbajozó és ennek következtében a megkívánt arcsebhelyeket viselő honfitársaival ellentétben meggyőződéses antifasiszta volt, és talán éppen ezért nagyon kereste a más nemzetiségű diákokkal való barátságot. Hosszú estéket töltöttünk együtt a mi szobánkban, politikáról és a mindhármunk ízlése szerint csinos prágai lányokról beszélgetve. De szerettünk borozókba is járni, ahol a számlát mindig Hans fizette, de mindig ezzel a megjegyzéssel: "Das ist mein letzter Schein" (ez az utolsó bankóm), ami persze távolról sem volt igaz. Hazatérése után is kapcsolatban maradtunk, és a háború idején, a német hadsereg Romániába vonulásakor levélben értesített, mikor érkezik alakulatának vonata Hatvanba, ahol akkor a szüleimnél tartózkodtam, hogy az állomáson találkozhassunk. Nagyon le volt törve és a pokolba kívánta Hitlert. Akkor láttam utoljára.

Amint már említettem, a magyar-cseh ellentétek semmiféle jelét nem találtam (de persze nem is kerestem) Prágában. Annál inkább annak ellenkezőjét, mégpedig a már gyerekkoromban megnyilatkozó makacs "irodalmi" törekvéseim folytatását lehetővé teendő kísérleteim folyamán. Egy írói körökbe bejáratos cseh diáktársnőm megismertetett a számomra feledhetetlen emlékű František Halasszal, akit nyomban sikerült megnyernem a magyar-cseh kulturális közeledés gondolatának, és aki segített néhány cikkemet különböző folyóiratokban elhelyeznem, többek között az akkor legjelentősebbekben is (Listy pro umění a kritiku, Kvart, Kritický měsíčník). Ugyanakkor a pozsonyi Magyar Újság is közölte néhány versfordításomat, sőt néhány félig-meddig filozofálgató cikkemet is - és nagyon örültem, amikor az egyik ilyen írásomat ("Az ókor visszanéz") Győry Dezső vezércikként hozta le.

Persze meg kell mondanom, hogy távolról sem tartoztam a magyar-cseh kulturális közeledés úttörői közé, akik közül ketten állnak az élen: magyar részről Szalatnai Rezső, cseh részről a budapesti csehszlovák követség sajtóattaséja, Anton Straka. Érdemeik felbecsülhetetlenek. Érdekes, de talán logikus jelenség, hogy a kapcsolatok fejlődésének ebben a szakaszában mondhatni központi szerepet játszott Ady tolmácsolása. Az első, tehát úttörő cseh Ady- kötetet Bohumil Müller adta ki 1932-ben Básně (Versek) címmel. A másodikat Végső József és Mirek Elpl 1935-ben Krev a zlato (Vér és arany) címmel. De ebben az időtájban már két újabb Ady-kötet előkészületei is javában folytak. Az egyiket Anton Straka szándékozott kiadni, a másikat František Halas. De a következő kötetet nem Halas és nem Straka adta ki, hanem Vilém Závada, és csak öt évvel a háború vége és egy évvel Halas halála után, 1950-ben ugyancsak Krev a zlato címmel, mint Elplék. A kötetben foglalt hatvankét vers közül hatot Závada, a többit Halas fordította. Az előzmények logikájából következtetve biztosra vehető, hogy a versek az én nyersfordításaim alapján készültek. Az előzmények: Halasszal való találkozásaim során felhívtam a figyelmét Adyra, mégpedig nemcsak élőszóval, hanem nyersfordításokkal is. Huzamosabb ideig hetenként egyszer találkoztunk egy kedves kis kávéházban a Poříčín, ha jól emlékszem Srdíčkonak hívták, s ott Halas meghallgatta az elmúlt hét alatt elkészült fordításaimat, és választott is közülük. Ezek a találkozások akkori prágai éveim legkedvesebb emlékei közé tartoznak. Beragyogja őket Halas megnyerő egyénisége, szerénysége, közvetlensége. Már akkor tudtam, hogy nemcsak nagy költő, hanem kiváló ember is. Összejöveteleink aztán egy időre sajnos megszakadtak, mert Halas valamiféle határidős megbízást kapott állandó munkaadójától, az Orbis kiadóvállalattól, és ezért maga helyett időlegesen Kamil Bednářt bízta meg a velem való együttműködéssel, ami meg is valósult, szintén kellemes légkörben a Fénix kávéházban. Azonban, mint már említettem, a háború előtt újabb Ady-kötet nem jelent meg. De az én nyersfordításaim - amint már a Závada-kötettel kapcsolatban említettem - fennmaradtak: 1940. február 2-án ezt írja Anton Straka Sándor Lászlónak: "Tudomásom szerint Bednář Kamil fiatal jó nevű cseh költőnek is van kb. 50 lefordított Ady-verse. Dénessel együtt csinálták. Bednář most keres kiadót, hogy engem megelőzzön. Ez csak fokozná az érdeklődést a mi nagy Ady-könyvünk iránt." Egyébként Závada az említett kötet végén megjegyzi, hogy a benne foglalt verseket Halas irodalmi hagyatékában talált gazdag Ady-fordításaiból válogatta.

Straka a "nagy Ady-könyvbe" 280 verset tervezett bevenni. Ezt tőle magától tudom; kétszer beszéltem vele, egyszer Pesten, egyszer Prágában - itt kórházban látogattam meg. A háború után értesültem róla, hogy a németek 1941-ben börtönbe, majd koncentrációs táborba zárták, ahol nem sokkal a háború vége előtt meghalt. A sors kegyetlen iróniája, hogy éppen Strakának, a magyar-cseh irodalmi kapcsolatok hűséges és aktív apostolának nem sikerült kiadnia azt a könyvet, amelynek létrejöttére annyira vágyott.

A harmincas évek derekán megismerkedtem Karel Čapekkal is, akitől jogot kellett kérnem Bílá nemoc c. drámája egy részletének lefordítására a Szlovenszkói magyar írók antológiájába. Személyes "kihallgatást" kértem tőle; a Lidové noviny szerkesztőségében fogadott öccse Josef társaságában, és legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy már hallott valamit rólam, de jogot nem adhat, mert egész életművének fordítási jogát Donner Pálra ruházta, forduljak hozzá, ő, mármint Čapek telefonál neki érdekemben. Így ismerkedtem meg Donner Pállal, a prágai-pozsonyi Prager Kiadó hangadó munkatársával és a prágai rádió magyar adásának vezetőjével, aki persze megadta a jogot, és egyben felkért két előadásra a rádióban, sajnos már nem emlékszem, miről, talán Wolkerről és S. K. Neumanról. Valamelyiknek fönnmaradt a nyoma: Rákos Péter fedezte föl Pesten József Attila jegyzetfüzetében valahogy így: "meghallgatni (vagy megszerezni?) Dénes Endre előadását..." Donner Pál élete tragikusan ért véget: mialatt a bevonuló német hadsereg az utcán menetelt, kiugrott a rádió épületének valamelyik ablakából. A müncheni tárgyalás napjaiban találkoztunk utoljára. Sokkal pesszimisztikusabban látta a helyzetet mint én. Neki lett igaza. Én pár nappal halála után utaztam el Prágából Feledre. Prager akkor már Londonban volt.

Nagy hibát követtem el azzal, hogy - ma sem tudom, miért - későn léptem összeköttetésbe vele. Mert közös munkánk csak a politikai események által meghatározott időszakra szorítkozhatott, különben sokkal termékenyebb lett volna. Az első feladat, amellyel megbízott, Olbracht Golet v údolí-jának (Átokvölgye) fordítása volt. A szerkesztő saját szavai szerint - szinte élvezte nemcsak az eredeti szöveget, hanem a fordítást is, és csupán egyetlen szót kifogásolt benne, a "varkocs"-ot, amely szerinte nem magyar szó.

Az Átokvölgye után még sikerült lefordítanom Vančura Útěk z Budína (Szökés Budáról) c. regényét, amelyhez Prager az én idegenkedésem ellenére ragaszkodott s amelyből nemrégen film készült. Lefordítottam Jozef Cíger Hronský szlovák író Jozef Makját is, de ez Prager emigrálása miatt már nem jelent meg. Hogy a kiadói kéziratpéldány hova lett, azt nem tudom, az enyém a háborúban elveszett. A regényt végül is 1945-ben más fordításban adták ki.

Akkori irodalmi működésemről szóló hiányos és rapszodikus beszámolómat egy nekem nagyon kedves könyv megemlítésével fejezem be.

A könyv: Dallos István, Mártonvölgyi László és Szalatnai Rezső "Szlovenszkói magyar írók antológiájá"-nak 1937-ben megjelent 3. kötete, amelyben tizenöt magam választotta fordításom jelent meg, három kivételével versek kedvenc költőimtől.

Mondanom sem kell, hogy idegen környezetben, amilyen nekem Prága volt, minden alkalmat fölhasználtam magyar kapcsolatok létesítésére. Ez persze nem volt nehéz, mert diáktársaim között sok magyar volt; a máig is - sajnos külföldön élő - legjobb barátomon kívül pl. a kassai Halmy Karcsi, akit azért említek meg, mert mély magyarsága arra késztette, hogy Prága negyedeinek lefordíthatatlan neveit is "lefordítsa" és produktumait következetesen használja is; pl. Smíchov - Mosoly országa, Dejvice - Adjál többet, Bubeneč - Dobbants, stb. De közvetlen környezetemen kívül kapcsolatba léptem a Prágában működő magyar közösségekkel is, mint amilyen a MAK volt, eredetileg Magyar Akadémikusok Keresztény Köre, amelynek elnevezéséből a magyar zsidó diákokra való tekintettel Prágában (de csak Prágában!) kihagyták a "keresztény" szót. Ennek a prágai MAK-nak a szintén kassai Brükk Sándor ismert egyetemi mozgalmi ember és lapszerkesztő volt az elnöke. A Sarlóhoz személyes ismeretségek fűztek: Dobossy László, Peéry Rezső és persze Boross Zoltán, aki ügyvédjelöltként adoptív apám irodájában dolgozott. Szoros baráti viszonyban voltam vele, és ritkán éltem meg olyan csalódást, mint amikor a háború után megtudtam, hogy az Imrédy-párt tagja lett. A legrokonszenvesebb Sarlós-ismerősöm Peéry Rezső volt, és úgyszólván fizikai szívfájdalmat éreztem, amikor Bécsbe való emigrálása előtt eljött hozzám elbúcsúzni.

Rendszertelen emléksorozatom folytatásaképpen megkísérlem föleleveníteni kulturális élményeimből azt, ami még megmaradt az emlékezetemben. Prága kulturális szempontból már csak azért is különleges szerepet töltött be Közép-Európában, mert háromféle kultúrának adott helyet: a csehnek, a németnek és a zsidónak. A cseh mellett a németnek volt nagy jelentősége, amely önálló német színház létében is megnyilvánult. A zsidó kultúra szellemi hatásban és tematikai területen játszott szerepet.

Engem Prága kulturális életének leglátványosabb alkotóeleme, a színház ragadott meg elsősorban. Alig akadt olyan színház, amelyet már említett barátommal ne látogattunk volna, persze nem mindegyiket rendszeresen: ez utóbbiak közé tartozott a Nemzeti és a Rendi Színház (Stavovské divadlo). Ezeket egyrészt takarékossági okokból, másrészt azért hanyagoltuk el, mert már nagyrészt ismertük repertoárjukat. Még kevesebb érdeklődést szenteltünk a dédelgetett Vlasta Burian színházának, máig sem tudom miért. Ezzel szemben a két legnépszerűbb avantgárd színház, az Osvobozené divadlo (V+W - Voskovec a Werich) és az E. F. Burian-színház egyetlen darabját sem hagytuk ki, sőt egy-egy előadásukat kétszer is megnéztük.

E. F. Burian az 1933/34-es szezonban alapította meg színházát. amelyet eredeti módon nevezett el: D34. A D a cseh divadlo rövidítése, a szám pedig az eljövendő színházi idény száma, amely évenként változott és a színház avantgárd jellegét illusztrálandóan azt jelezte, hogy Burian színháza mindig a naptári időt megelőzve halad a maga útján. Műsorán főként világirodalmi színvonalon álló szerzők dramatizált vagy új felfogásban megrendezett művei szerepelnek. (Shakespeare, Moliére, Villon, Goethe, Dosztojevszkij, Brecht, Puskin és mások.) Én a Koldusoperát és a dramatizált Švejket becsültem a legtöbbre, de nagyon megkapónak éreztem lírai hangvételű népköltészeti összeállításait is (Első, majd Második népi szvit). - Voskovec és Werich a "vad fantázia színházát" hozták létre, ahol a music-hallok és cirkuszok kifejezőeszközeinek felhasználásával "bolond bohózatokat" és "abszurd meséket" játszottak. Azt vallották. hogy a színház lényege a fantázia, olyan művészet, amely "az optikai csalódások, a bűvészmutatványok, fényszökőkutak, a tűzijáték és a csepűrágás világába tartozik". Minden előadásuk bennünket, fiatal entellektüeleket valósággal elbűvölt.

Színház után szívesen ültünk be valamelyik kávéházba elbeszélgetni az éppen látott darabról. A kávéházi élet a prágai diákéletnek különben is jellemző kísérőjelensége volt. Most nem az olyan elegáns zenés kávéházakra gondolok, mint amilyen pl. a National vagy a Lloyd volt, hanem a szerényebb szórakozóhelyekre, mert ezek számunkra, diákok számára nem szórakozóhelyek, hanem sui generis tanulóhajlékok voltak, amelyeket főként az albérletben lakó diákok látogattak. Máig sem tudom megmondani, mi vonzott bennünket oda, a csekély költség-e, vagy a több diáktársunk jelenléte által keletkezett atmoszféra. Hiszem, hogy az utóbbi. Látogatottság szempontjából a Gráf, a Juliš és Bajkal voltak az élenjárók.

A kulturális élet egyéb területei közül még legalább a képzőművészeti kiállításokat említem meg, amelyek közül a Belvedere-ben megrendezett nagyszabású Rodin-tárlat tűnt ki. De szépek és érdekesek voltak a hazai festők kiállításai is; nekünk az avantgárd művészek (Toyen, Štýrský, Zrzavý, Kubišta, Filla) képei tetszettek a legjobban.

Aztán jött az általános mozgósítás. Az erőviszonyok (a németek kétségbeejtő túlereje, a nyugati nagyhatalmak árulással felérő közönye) természetesen a leghalványabb reményt sem nyújtották döntő sikerre, a hadkötelesek mégis nemcsak készségesen, hanem valósággal lelkesen tettek eleget a mozgósítási parancsnak. Ez bizonyítja, hogy a Magyarországon csaknem általánosan elterjedt hiedelem a csehek gyávaságáról teljesen alaptalan. Nem gyávaság, hanem a nyugati hatalmak magatartása, illetve Beneš és a kormány indokolatlan és megbocsáthatatlan opportunizmusa (ellenpont: a lengyelek hősi ellenállása) okozta, hogy a lelkesen teljesített mozgósítást München követte.

Én a besorozottaknak "jó előre kiutalt fekete faládácskámmal a kezemben elutaztam Čáslavba, és jelentkeztem jövendőbeli állomáshelyemen, a 32-es gyalogezrednél, ahol az illetékes őrmester mosolyogva tudtomra adta, hogy a mozgósítás kiképzetlen hadkötelesekre nem vonatkozik, menjek szépen haza és várjam ki sorsomat. Visszatértem tehát az eseményekre kétségbeesetten reagáló Prágába, ahonnan Feledre utaztam és megkezdtem gyakorlatomat nagybátyámnál, aki sajnos röviddel ezután fiatalon elhunyt, úgyhogy az eredeti családi terv hajótörést szenvedett... Később ügyvédjelölti állást vállaltam Munkácson, ahol nemsokára egy újabb és másfajta mozgósítás ragadott ki civil életemből, amelyet csak akkor kezdhettem újra, amikor a sors visszahozott Fehéroroszország végtelen síkságairól és Németország haláltáboraiból.

Zádor András