A magyar nemzet ezer esztendeje

Paul Lendvai: Tisíc let maďarského národa. Praha, Academia 2002

A cseh könyvesboltok polcain nem egészen egy év leforgása alatt két olyan új kiadvány is felbukkant, mely átfogóan foglalkozik a magyar történelemmel. Az elmúlt év közepén jelent meg a Lidové noviny kiadó egyes országok történelmét bemutató sorozatában Kontler Dějiny Maďarska (Magyarország történelme) című kötete, az idei év elején pedig Paul Lendvai műve, a Tisíc let maďarského národa (A magyar nemzet ezer esztendeje) jelent meg az Academia kiadó gondozásában. Mindkét kiadványért dicséret illeti a kiadók szerkesztőit. Nemcsak azért, mert ezek hézagpótló műnek számítanak a cseh könyvpiacon - előttük Richard Pražák műve, a brünni Masaryk Egyetem által tíz évvel ezelőtt, igen kis példányszámban kiadott Dějiny Maďarska volt az egyetlen olyan könyv, amely átfogóan foglalkozott a magyar történelemmel, hacsak nem számítjuk Macůrek két háború között megjelent s ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen művét (Dějiny Maďarů a uherského státu - A magyarok és Magyarország történelme) -, hanem elsősorban az ilyen jellegű kiadványok csehországi megjelenésének fontossága miatt. Sajnálattal kell ugyanis megállapítanunk, hogy az egykor még közös államalakulatban is élő cseh és magyar nemzet közelsége ellenére meglehetősen keveset tudunk egymásról, s még ezt a kevéskét is rengeteg félreértés, előítélet és elfogultság terheli. Nemcsak nyelvi akadályokról van szó, bár ezek sem jelentéktelenek, hanem elsősorban azokról a korlátokról, melyek a két nép történelmének valamiféle különhaladásából fakadnak. Több példát hozhatnánk fel arra, amikor az egyik oldal sikere vagy győzelme a másik oldalnak tragédiát jelentett. A megértés előfeltétele azonban a megismerés, s a cseh olvasó most olyan útmutatóhoz jutott, melynek segítségével elindulhat ezen a rögös úton.

A magyar nemzet ezer esztendejét bemutató terjedelmes, több mint négyszáz oldalas kötet, mint azt címe is jelzi, nem hagyományos történelmi összefoglaló. Harmincöt esszé alkotja, melyek a német és a szláv tenger közé ékelődött magyar nemzet és állam életének, fennmaradásának folyamatát próbálják bemutatni és érthetővé tenni. A szerző, Paul Lendvai korunk osztrák és európai publicisztikájának élvonalába tartozik. 1929-ben született Budapesten, jogot végzett, majd 1956-ban, a forradalom leverése után Ausztriába menekült. Itt újságíróként dolgozott a Die Presse és a The Financial Times számára, később az osztrák ÖRF rádió Kelet- és Délkelet-Európába sugárzott adásának főszerkesztője lett. Német és angol nyelven írt publikációi elismeréseként az Osztrák Köztársaságtól több kitüntetést kapott, 2001-ben pedig a Budapesti Európa Intézet képviselői Corvinus-díjjal jutalmazták a Közép- és Délkelet-Európa nemzetei közötti tolerancia és megértés érdekében végzett munkáját.

Valószínűleg nem sok európai nemzet tette fel magának a klasszikus nagy kérdést: "Kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre tartunk?" olyan szívós, gyötrő nyomatékossággal, mint éppen a magyarok. A nemzet túlélésével kapcsolatos aggodalom, a félelem a fokozatos pusztulástól (ezt csak erősíti, hogy az vesztes háborúk után egész népcsoportokat csatoltak le az országról, így minden harmadik magyar anyaországán kívül él), valamint az ebből fakadó egyedüllét- és elhagyatottságérzés a magyar történelemnek mind a mai napig meghatározó tényezői, melyek a kultúra változásaiban és a mélyen gyökerező nemzeti pesszimizmusban is visszaköszönnek. A nemzeti önazonosság elvesztésével kapcsolatos szorongással függ össze az elmúlt két évszázad során a magyar értelmiség által gyakran feltett kérdés: mi a magyarok helye Európában? Ehhez kötődnek a XIX. század modernizációs folyamatai, a közép-európai térség rendezésével s benne a magyarok szerepével kapcsolatos elképzelések, legutóbb pedig az európai integrációs folyamatokra mondott igen s a magyar részvételi szándék határozott deklarálása.

Ez a szemszög, ez a látásmód lett Lendvai könyvének kiindulópontja s egyben összetartó ereje is. A harmincöt fejezet a magyarok történelmét és gondolkodását mutatja be a Kárpát-medencébe történt bejövetelüktől a jelenkorig. Az író feltételezi, hogy olvasója nem sokat tud Magyarország történelméről és a magyarság sorsáról - az esszék eredetileg a nyugat-európai, illetve a német közönség számára készültek, s gondolatmenetük is ennek felel meg. Lendvai könnyed, olvasmányos stílust választott. Nem terheli olvasóit történelmi adatok tömkelegével, azokra az eseményekre összpontosít, melyeket célja szempontjából lényegesnek ítél. A modern magyar és nyugat-európai történelemkutatás eredményeiből kiindulva olyan kiemelkedő személyek történetén keresztül mutatja be a magyar történelmet, akik jellemző alakjai az adott kornak, s akik sorsukkal az egész nemzet sorsának alakulását szemléltetik. Az egyes eseményeket európai, illetve közép-európai politikai és kulturális kontextusba helyezve, számos jelenkori utalást felsorakoztatva arra készteti az olvasót, hogy egy sereg sosem sejtett összefüggést megértve tudatosítsa a nemzetek összetartozását. Írását gyakran tarkítja korabeli forrásokból vett részletekkel, így színesebbé és plasztikusabbá teszi a bemutatott képet. Lendvai történelemtálalása mindenképpen elfogultnak mondható (de nem a szó pejoratív értelmében), a szerző nem tér ki a kényes, gyakran tabunak számító témák elől, s nem hagy kétséget afelől, merre húz a szíve. Ugyanakkor kritikus tud maradni; tudatában van a magyarok által az évszázadok során elkövetett végzetes hibáknak - ezeket nem próbálja sem kendőzni, sem igazolni.

Lendvai nem a hagyományos történelmi felosztás szerint tagolja szövegét, az egyes esszék szabadon követik egymást, formálisan sincsenek nagyobb egységekbe rendezve. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért mégis feloszthatjuk őket öt részre, a magyar történelem egyes korszakainak megfelelően. Az első részbe így az I-VIII. fejezet tartozna, melyek tartalma a magyarok Kárpát-medencébe érkezésének és a magyar állam létrejöttének, a középkori Magyarország fejlődésének és virágzásának, valamint az állami önállóság végét jelentő tragikus mohácsi vereség időszakát öleli fel. Az első fejezetet a magyarok "őseredetével" és őshazájával, nyelvük eredetével, valamint az nagyarányú migrációs folyamatok okaival foglalkozó gondolatok alkotják. A szerző az olvasó elé tárja a kortársak által a magyarokról mint vérszomjas hunokról, "pogány barbárokról", a rémületet keltő, zord Magyarországról kialakított első képet, s ezt használja kiindulópontként a történelmi sztereotípiák és a nemzeti mítoszok kialakulásával foglalkozó fejtegetésében. A második fejezetben viszonylag részletesen ismerteti a magyar törzsek bejövetelének körülményeit és etnikai összetételüket, megemlíti az eseménnyel foglalkozó történelmi forrásokat, valamint a nemzeti lét legitimálására irányuló egyes legendákat. Közép-Európa kialakulásában meghatározó tényezőnek tartja a Kárpát-medence elfoglalását, s ezt egyben első példájaként említi a magyarokkal szembeni kettős látásmódnak: ami az egyik oldalon katasztrófa és tragédia, a szlávok világának megbontása volt, az a magyaroknak hőseposz születésére adott okot. Ezzel kapcsolatban megemlíti a fehér ló szimbólumának jelentőségét is a magyarok számára, s ennek átnyúlását a nem is olyan távoli múltba (Horthy 1919-es bevonulása fehér lovon Budapestre, majd tizenkilenc évvel később, 1938 novemberében, a bécsi döntést követően, ugyancsak fehér lovon Kassára).

A III-V. fejezet a magyar állam kezdeti időszakával és fejlődésével foglalkozik az Árpádok korában, az uralkodóház 1301-es kihalásáig. A korszak két legjelentősebb személyiségére összpontosít: az ország első királyára, Istvánra, akinek az uralkodása alatt a magyar állam a keresztény Európa részévé vált, valamint IV. Bélára, akinek a tatárok 1241-es betörésével kellett szembenéznie. István esetében főként a király keresztény univerzalizmusát és a magyar államnak az apostolszimbólumokkal is alátámasztott függetlenségét emeli ki a német-római császártól. Szent István koronája így a magyar önállóság és szabadság jelképévé vált; az a politikai és államjogi jelentőség, melyet mindvégig neki tulajdonítottak, korunkban is érezteti hatását, bár mai formájában pusztán mitikus jelentősége van. A magyar állam és nem magyar nemzeteinek későbbi viszonya szempontjából nem érdektelen egy közvetlen forrás, Szent István fia számára írt intelmeinek említése (a művet egy ismeretlen pap írta István utasításai alapján a királyi udvarban 1015 körül), mely egyebek között megállapítja, hogy "az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő". Lendvai felhívja a figyelmet egy bizonyos polaritásra a magyar történelmi tudatban, ahol egymás mellett élt az államalapító Szent István mítosza, akihez a kereszténység, az örökjog elismerése és a fiatal magyar állam multinacionális, multikulturális jellege kapcsolódik, a homogén nemzet legendáját megtestesítő hódító Árpád nemzeti kisebbségek elismerését nélkülöző mítoszával.

A szerző súlyos lélektani következményeket ír a tatárok hatalmas pusztítással járó betörésének számlájára: az ország a keresztény magyar királyság történetének első nagy katasztrófájával felismerte a nyugati világ közönyét, megérezte egyedüllétét és védtelenségét. Ez az érzés a későbbiek folyamán a sorsszerű események kapcsán többször is visszaköszön, s a magyaroknak szinte minden generációját mélyen gyökerező pesszimizmussal itatja át. A tatárdúlás, a mohácsi vereség, az ország ezt követő szétszakadása és a csaknem másfél évszázados török fennhatóság, az osztrák és az orosz hadsereg által levert 1848-49-es szabadságharc s a Nyugat kelletlen hozzáállása bárminemű beavatkozáshoz, a történelmi Magyarország szétesése s az 1920-as trianoni szerződés, majd annak 1947-es megerősítése, az 1956-os felkelés vérbe fojtása mind-mind katasztrófát jelentett a magyarok számára, s csak fokozták az egyedüllét, az elhagyatottság és a nemzeti lét fenyegetettségének érzetét.

Az Árpád-ház kihalásával - Mátyást leszámítva - idegen királyok uralkodásának kora következik (1301-1526), melyet Lendvai három fejezetben tárgyal. Első szakasza, az Anjouk uralkodásának ideje gazdasági, politikai és kulturális virágzást hozott, mely azonban az Anjou-korral együtt véget is ért. Utódjuk, Zsigmond számára Magyarország csupán ugródeszkát jelentett további céljai, a cseh és a császári korona megszerzésének érdekében. A szerző Zsigmondról írt jellemzése tipikus példája Lendvai munkamódszerének: "Zsigmond ötven éven át, 1387-től 1437-ig uralkodott. Persze nemcsak Magyarországon - itt nem sokat lehetett őt látni. Minden hájjal megkent, érvényesülésre vágyó taktikus volt, becsvágyó férfiú, az aktív és passzív megvesztegetés mestere, tehetséges, az európai tervekért lelkesedő uralkodó. Zsigmond nemzetségét és neveltetését tekintve is par excellence európai volt. Francia anyanyelve mellett latinul, németül, csehül, magyarul és olaszul is kitűnően beszélt. Nyelvtehetségével kapcsolatban ő maga annyit jegyzett meg, hogy a pápával latinul beszél, a költőkkel olaszul, a politikai főrendekkel magyarul vagy csehül, a lovakkal németül, önmagával viszont franciául." (64. o.)

Az egyre fokozódó törökveszéllyel a "vad Magyarország" képe a Nyugat szemében lassan a kereszténység nemeslelkű védelmezőinek képévé változott, szerepét Európában "védőbástyaként" értékelték. Lendvai szerint az ország ezt főként a törökverő Hunyadi Jánosnak köszönheti, akinek további érdeme, hogy Magyarország sikerrel vészelte át a feudális anarchia és a török támadások kettős veszélyének kritikus időszakát. A szerző nem felejti el felhívni a figyelmet a magyar történelem azon megdöbbentő ellentmondására, hogy az ország sorsdöntő pillanataiban olyan hadvezérek, államférfiak vagy költők tűnnek fel, akiknek a "családfája" és fejlődése semmiképpen sem felel meg a nacionalista elméleteknek - ezt a román családból származó Hunyadi vagy a Szigetvárt a török túlerővel szemben bátran védelmező, generációkon át horvát és magyar hősként egyaránt számon tartott Zrínyi Miklós példájával támasztja alá.

Magyarország legjelentősebb és sok generáció emlékezetében legnépszerűbb uralkodója, a magyar nemzet dicsőségét és a magyar állam hatalmának csúcsát megtestesítő Mátyás király halála után a fő- és köznemesség közötti érdekharcok hamar a szakadék szélére sodorták az országot. Dózsa parasztfelkelésének véres leverése, s főként Werbőczy Tripartituma, mely 1948-ig a törvényes rend alapját képezte, mély politikai, társadalmi és lélektani szakadék kialakulásához vezetett a nemesség és a nemzet többi része között, s ez egészen a második világháborút követő fordulatig tartott. Lendvai egyúttal a társadalom összetételét is szemügyre veszi, s magyar történészekre hivatkozva megjegyzi, hogy Magyarország az ezredfordulót követő 500 évben strukturálisan a Nyugat részévé vált, vagy közeledett felé, a következő 400 esztendőben viszont a történelmi katasztrófák következtében kelet-európai típusú struktúrába kényszerült. További fontos elem a nemesek nagy száma: a középkor végén Magyarországnak jóformán minden huszadik lakosa nemes volt (Franciaországban csupán minden századik), viszont csak minden ötvenedik volt szabad polgár (Franciaországban minden tizedik). Mindez negatív következményekkel járt a további fejlődés során. Magyarország további sorsára azonban a mohácsi csata elvesztése volt közvetlen tragikus hatással.

A következő, hét fejezet alkotta tömb az 1526-1711-es időszakkal foglalkozik, a magyar államiság és a nemzeti önazonosság megőrzésének szempontjából. A mohácsi nemzeti katasztrófa nemcsak a magyar történelemben, hanem a kelet- és közép-európai országok történelmében is törést jelentett, s ennek következménye végül a magyar állam eszméjének veresége és az ország három részre szakadása lett. A török hódoltság 170 éve a magyar történelem legnagyobb csapását jelentette a XX. századig nyúló végzetes demográfiai, etnikai, gazdasági és társadalmi következményekkel. A szerző meggyőződése, hogy annak a folyamatnak, mely az első világháború után a történelmi Magyarország széteséséhez és megcsonkításához vezetett, a 400 évvel ezelőtti török hódoltságig nyúlnak a gyökerei. A legnagyobb veszteséget a szinte kizárólag magyarok lakta Alföld és a Dunántúl szenvedte, s ezzel gyökeresen megváltozott a lakosság nemzetiségi összetétele - a magyarok hátrányára. A török fennhatóság Közép-Magyarországon és a Dunántúlon egész területek elvérzését jelentette. Hosszú évekre az autonóm Erdély vált a magyar kultúra fontos menedékévé, a magyar állam eszméjének őrzőjévé, a vallási és kulturális tolerancia jelképévé. Az a különleges szerep, melyet Erdély játszott a magyarság identitása és a magyar államiság megőrzésében, sokban magyarázhatja a magyarok érzelmi kötődését ehhez a területhez.

A szerző Erdély és a Habsburgok elleni harc kapcsán nagy figyelmet szentel az egyes felkelések élén álló személyiségeknek - Bocskai Istvánnak, Bethlen Gábornak, a harcához török segítséget is kérő Thököly Imrének, s mindenekelőtt a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcnak. Rákóczi és családja sorsán keresztül a magyarság sorsát, s a fejedelem személyéhez kapcsolódó mítosz időbeni változásait is bemutatja.

A harmadik részbe a "Habsburg Monarchia árnyékában" élő Magyarországgal kapcsolatos, azaz a Rákóczi-féle felkelés leverése és az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés közé eső időszakot tárgyaló fejezeteket sorolhatjuk. III. Károly koronázásakor megígérte, hogy a magyar törvények tiszteletben tartásával, az országgyűléssel összhangban fog uralkodni. A király ezzel a nemesség valamennyi politikai, társadalmi és gazdasági privilégiumát elismerte. A Habsburgok így biztosították a feudális társadalmi szerkezet fennmaradását, jegyzi meg Lendvai osztrák és magyar történészek véleményére hivatkozva, s ezzel meghiúsították a már abban az időben is anakronisztikusnak számító politikai és társadalmi struktúrák eltörlésének utolsó lehetőségét. Ez a szociális szempontból rendkívül tagolt rendi társadalom alkotta a magyar "politikai nemzetet". Az 1722-23-as országgyűlés által elfogadott, leányági trónörökösödést kimondó pragmatica sanctio fontos eleme volt Magyarország betagolódásának a Habsburg Monarchiába. Emellett elfogadták azt az alapelvet, hogy az elméletileg független magyar királyság feloszthatatlan uniót alkotva összetartozik az örökös tartományokkal. Ezzel Magyarország megszűnt önálló politikai tényezőként létezni. Lendvai megállapítása szerint azonban ez a kompromisszum nagyobb távlatban Magyarország számára bizonyult kedvezőbbnek. A szerző kiemelt figyelmet szentel Mária Terézia uralkodásának, valamint az okoknak, melyek miatt a királynő Magyarországon oly népszerű volt. A II. József átfogó, emberismeretet nélkülöző és a magyar mentalitást semmibe vevő reformjaiból eredő sokkhatás azonban olyan messzemenő következményekkel járt, melyek lehetetlenné tették a régi bizalmas viszony visszaállítását. A király felvilágosult szellemben fogant reformjai a magyar nacionalizmus óriási mértékű megnövekedéséhez, majd 1848-as kicsúcsosodásához vezettek.

A XIX. század Közép- és Délkelet-Európa kis államai számára az emancipációt, s ezzel együtt a nacionalizmus feltámadását hozta. Magyarországon a helyzetet tovább bonyolította a hazafias reformátorok abbéli igyekezete, hogy az egynyelvű nemzet határait az állam politikai határaival megegyezővé tegyék, így ugyanis nem csupán a Habsburgokkal, hanem a többséget alkotó nem magyar nemzetiségekkel is szembekerültek. Az effajta harc számukra és a haza számára is csak vereséggel végződhetett. Lendvai hangsúlyozza: a magyar nyelv állam- és kötelező tanítási nyelvként való bevezetésére irányuló törekvéseken megfeneklett a magyar királyság. A magyarok és Magyarország többi nemzete között fennálló sarkalatos problémát Kossuth és Széchenyi vitáján keresztül ábrázolja. Széchenyi nem titkolta, hogy minden olyasfajta politikát veszélyesnek tart, mely nemzeti indulatokat ébreszt, s hogy a túlzott liberális és nemzeti követelések törvényszerűen katasztrófához vezetnek. Kossuth ezzel szemben a magyar hivatalos nyelv meg nem alkuvó harcosa volt.

Lendvai - érthető módon - megkülönböztetett figyelmet szentel az 1848-49-es forradalmi időszaknak. Kossuthra összpontosít, nem kerülve el a politikus jellemének ellentmondásosságait sem, érinti a "hős Kossuth - áruló Görgey" mítoszt is, mely részben éppen Kossuthnak köszönheti világra jöttét. Lendvai ugyanakkor tisztában van azzal, hogy a magyar forradalom sorsdöntő kérdése éppen az Ausztriához, Horvátországhoz s a nemzeti kisebbségekhez - románokhoz, szerbekhez és szlovákokhoz fűződő feszült viszony volt. A magyarok szüntelen harcot folytattak az udvar és az osztrák kormány központosító törekvései ellen. Most viszont az ő ilyen irányú igyekezetük váltott ki hasonló ellenállást a szlávok és románok körében. A szerző kortárs magyar történészekre hivatkozva állítja, hogy e nemzetiségek radikalizálódását nem a bécsi politika, a pánszlávizmus vagy idegen ügynökök bujtogatása ösztönözte. Ezek a nemzeti kisebbségek egyszerűen a nemzetiségi törekvésnek és nemzeti öntudatra ébredésnek hasonló szintjére érkeztek el társadalmi és politikai fejlődésükben, mint a magyarok. Kossuth és a magyar politika meghatározó alakjainak zöme azonban nem állt készen a kisebbségek követeléseinek elfogadására. Elsődleges céljuk a szent korona országai területi egységének biztosítása, nem pedig ezek széthullása volt.

A XXIV-XXIX. fejezet a dualizmus korát tárgyalja. Jellemzést ad az 1867-es kiegyezés jogi alapjáról, s igyekszik bemutatni a magyarok államjogi követeléseinek, elsősorban a szent korona történelmi területei integritásának és politikai egységének elismerését, valamint az 1868-as nemzetiségi törvény lényegét is. Úgy tartja: ez a törvény volt az 1848-49-es keserű tapasztalatok - a nemzetiségek részvétele a forradalom leverésében - utáni új kezdet. A törvény alkotói, elsősorban Deák és Eötvös, hangsúlyozták, hogy az államhatalom nem válhat a magyarosítás és a magyar nacionalizmus eszközévé a nemzetiségekkel szemben. Lendvai emlékeztet arra, hogy a nemzetiségi törvény bevezette a natio hungarica, a magyar politikai nemzet kifejezést, mely szerint az alkotmányos elveknek megfelelően politikai értelemben az ország valamennyi polgára egy nemzetet alkot, az oszthatatlan és egységes magyar nemzetet, melynek egyenlő tagja a haza valamennyi polgára, bármelyik nemzetiséghez tartozzék is. Hozzáteszi, hogy a liberális magyar politikusok is összeegyeztethetetlennek tartották a kollektív jogokat vagy a nemzetiségeknek biztosított területi adminisztratív autonómiát a "magyar nemzeti állameszmével" s a királyság történelmi integritásával. A szerbek, szlovákok, románok és rutének által követelt nemzeti egyenjogúság helyett a politikai nemzet egységességének keretében csupán elvi egyenjogúság felkínálására voltak hajlandók - kulturális téren és egyéni alapon. Mi több, Eötvös halála, Deák visszavonulása és Andrássy közös külügyminiszteri posztra ültetése után azok kerültek többségbe, akik a magyarosítást az államérdek szintjére emelték.

A dualizmus kori Magyarország nemzetiségi politikájának és kritikájának nagy figyelmet szentel a szerző. Jellemző a témával foglalkozó egyik fejezet címe: Határtalan elvakultság: a magyar küldetés- és nemzettudat. Egyáltalán nem igyekszik palástolni, hogy a lakosság nem magyar részének sorsa a legkevésbé sem a nemzetiségi törvény liberális-humanista elveinek megfelelően alakult, s idézi Tisza Kálmán miniszterelnököt, aki 1875-ben nyíltan kijelentette, hogy "Magyarországon belül csak egy életképes nemzet létezhet: s ez a politikai nemzet a magyar. Magyarország soha nem lehet Kelet Svájca, mert megszűnne létezni". (241. o.) Lendvai emlékeztet arra, hogy a magyar nemzeti öntudat nemzeti nyelv jegyében történő megerősödésének tragikus és visszafordíthatatlan következménye volt az állandósuló fölényesség a lakosság másik felével szemben, mely szerintük Magyarország szétverését tűzte ki célul. Felhívja a figyelmet arra a jellemző magyar paradoxonra is, hogy a politikusok és a közvélemény egyre kevéssé érzékelte a nemzetiségi probléma létezését és jelentőségét, s hogy az értelmiség és a polgárság zöme meg volt győződve arról, hogy Magyarországon nem létezik nemzetiségi elnyomás, hanem éppen ellenkezőleg: a magyar nemzet a vele együtt élő "alacsonyabb rendű" nemzetiségi csoportoknak annyi szabadságot és kiváltságot biztosít, hogy liberalizmusa példaként állhat mások előtt. A szerző továbbá megállapítja, hogy az évtizedes intenzív asszimilációs folyamat során a történelmi osztályok és a nemzetiségek közötti szakadék olyannyira elmélyült, hogy a felső magyar réteg általi nemzetiségi elnyomás eszméje teljességgel abszurdnak tűnt. Szemléltetésképpen idézi még Eötvös utódját a kultusz- és iskolaügyi miniszteri székben, aki az 1896-os millenniumi évben a következőket mondja: "Senkit nem akarok erőszakkal magyarosítani, de nyíltan be kell vallanom, hogy Magyarország csak magyar államként létezhet. A többnyelvű státusra való törekvés ostobaság - ezt csírájában el kell folytatni."

Lendvai figyelmeztet viszont arra is, hogy a magyar nyelvi sovinizmus ellenére a magyarosítás és a nemzetiségi elnyomás sosem fajta vagy nemzetiség ellen irányult, hanem kulturális jellegű volt: a magyarság egyetlen ismérve a nyelv volt. Aki ezt magáénak vallotta, annak származásától függetlenül egyenlők voltak az esélyei. Fontos az is, hogy általános politikai és nacionális döntésekről van szó, melyek nem hozhatók közös nevezőre a két háború közötti és a második világháború utáni utódállamok kollektív és teoretikus intézkedéseivel. A szerző emlékeztet arra a konkrét adatokkal bizonyítható tagadhatatlan gazdasági fellendülésre is, melyet a dualizmus kora hozott Magyarországnak, bár tudatában van e fejlődés egyenetlenségének. Fokozott figyelmet szentel az asszimilációnak, illetve a zsidóság magyarosításának; keresi a magyar antiszemitizmus gyökereit, nyomon követi a magyarországi németek sorsát s ennek tragikus, a második világháború utáni kiutasításukban tetőző végét.

A magyarok és a magyar állam huszadik századi drámai eseményeire, melyek nem csupán a magyarság sorsára voltak döntő hatással, csupán öt kurta, nyolcvan oldalt felölelő fejezetet szán a szerző. Az ilyen mértékű tömörítés törvényszerűen megnyilvánul az utolsó esszék minőségén is. Az eredeti elképzelésnek megfelelő koncepció, tehát egy-egy történelmi korszak jellemzése egyes tipikus jelenségek alapján, itt gyengül; az ígért perspektivikus szemléletet s a külső bepillantást sem leljük. Feltűnő viszont az aránytalanság, mellyel apróságokkal, másodlagos, jelentéktelen dolgokkal, történelmi pletykákkal foglalkozik, elsikkad a lényeg, nem látjuk át a meghatározó folyamatokat. A szöveg így inkább publicisztikai jellegűvé válik, a felszínen csetlik-botlik. Károlyi Mihály tragikus alakjával kapcsolatban például sokkal többet tudunk meg zsebpénze összegéről s kártyatehetségéről, mint kétségbeesett igyekezetéről, hogy "ne veszítse el a békét", hogy kiegyezzen a nemzetiségekkel. Kun Béla szerepének ismertetésénél a helyzet hasonló. Magyarország háborúk közötti átmeneti időszakának két évtizede is inkább "kalandorok, hamisítók és trónvárományosok" történetévé vált, az olvasók körében mindig hálás témának számító kém- s egyéb korbotrányok leírásává. A szövegtömörítés így gyakran vezet rövidzárlatokhoz, pontatlanságokhoz és tárgyi tévedésekhez. Ebben a részben érezheti leginkább az olvasó, hogy a könyv szerzője nem történész.

A trianoni békeszerződést a magyar történelem legnagyobb katasztrófájaként értékeli, tárgyilagosan, szenvedélyektől mentesen tárgyalja hatását Magyarországra és a magyarságra. Néhány mondatban érinti csupán a politikai revizionizmus negatív következményeit az országra s az egész közép-európai régióra nézve, s meg sem próbálkozik a történelmi Magyarország széthullásának besorolásával szélesebb, európai vagy közép-európai, a versailles-i békerendszer folytán létrejött összefüggésekbe. Felveti ugyan a kérdést, hogy vajon Magyarország történelmének sorsdöntő óráiban miért nem lelt támogatóra sem szövetségesei, sem a nyugati közvélemény soraiban, de a választ már nem igyekszik megtalálni. Részletesebben csupán az antiszemitizmussal és Horthy személyével foglalkozik. Teljes mértékben hiányzik anyaország kapcsolata a határon túli a magyarsággal, annak ellenére, hogy ez a kérdés nem csupán a két háború közötti időszakban s közvetlenül a háború után határozta meg az ország külpolitikáját, hanem ma is egyik alappillére annak. A szerző a nagyhatalmak szerepével sem foglalkozik. A magyar nemzet sorsát 1945-től napjainkig tárgyaló utolsó előtti fejezet csupán egy rövid, kiegyensúlyozatlan történelmi áttekintés; nagyobb teret csupán az 1956-os forradalom kap. Az utolsó fejezet a nemzetközi tudóskörökben fontos szerepet játszó magyar származású személyiségek arcképcsarnoka.

A kötetet képes melléklet, térképek, mutató és a magyar történelem fontos dátumainak áttekintése egészíti ki. A cseh szerkesztők számlájára írhatók viszont a földrajzi nevek cseh változatával kapcsolatos hibák (például Rákóczi neuhausi tartózkodása a jezsuita kollégiumban - az ismert Jindřichův Hradec-i időszakról van szó, s például Arad nem azonos a román Oradeával). A német eredeti befolyása alatt keletkeztek valószínűleg a történelmi térképek cseh nyelvű feliratai - a Cseh Királyság, illetve a cseh korona országai teljes mértékben felolvadtak a Szent Római Birodalom ölelő karjaiban (A tatárjárás Magyarországon és Magyarország Nagy Lajos korában c. térképeken).

A fentebb leírt kifogásaim ellenére bízvást ajánlhatom Paul Lendvai munkáját - és nem csupán a cseh olvasónak. A könyv objektív kép kialakítására törekszik, s ez a legfőbb erénye. S jóllehet történelemkönyvnek nem tekinthető, mindenképpen érdekes és értékes kiegészítő olvasmányról van szó.

Eva Irmanová
ford. Mészáros Tünde és Böszörményi Péter