A cseh nemzetfelfogás dilemmái

Részletek Berkes Tamás „A cseh eszmetörténet antinómiái” című, a budapesti Balassi Kiadónál megjelenés előtt álló könyvéből

Amikor a Prágai Tavasz felszámolását beteljesítő 1969-es év végén Karel Kosík ironikus szavakkal utasította el Jan Patočka ugyanebben az évben írt és publikált tanulmányait a XIX-XX. századi cseh műveltség klasszikus vitakérdéseiről, egy valamiben feltétlenül igaza volt. Abban ugyanis, hogy a szovjet katonai inváziót követő év a cseh értelmiség önmarcangolásának az esztendeje, s „a katasztrófa meghiúsítja a higgadt mérlegelést”. Majd így folytatta: „A nemzet, mely röpke harminc év alatt két megrázkódtatáson esett át, hajlamos a lelkiismeretfurdalásra, a bűnök és a bűnösök keresésére, de ugyancsak hajlamos önmagát ámítva újabb illúziókat gyártani. A vereségből fakadó kiábrándultság különben sem kedvez az események átgondolásának, mert inkább további naivitásra és felületességre ösztönöz”.

Nem kétséges, hogy a bírálat éle elsősorban Patočka A cseh történelem filozófiája című előadására irányult, amely 1969. április 23-án hangzott el a prágai városháza klubjában, ahol néhány hónapon át a legjelesebb gondolkodók fejtették ki véleményüket az ún. cseh kérdésről. Ma már világosan látszik, hogy Patočka előadása új szakaszt nyit a cseh történelem „értelmével” kapcsolatos vitában. Kíméletlen élességgel mutat rá a XIX. századi cseh újjászületés belső ellentmondásaira, s részben ezekből magyarázza a cseh politika két nagy kudarcát: az 1938-as müncheni kapitulációt, illetve az 1968-as reformkísérlet bukását. A cseh nemzeti ideológia legkényesebb pontját érintő alapkérdésben - Jungmann és Bolzano jelképes szembeállításában - soha többé nem ment el olyan messzire, mint 1969-ben.

Jungmann és Bolzano

Josef Jungmann (1773-1847) neve csak azok előtt ismert, akik járatosak a cseh kultúrtörténetben. Életműve kivételes jelentőségű, de be van zárva a cseh tradícióba. A filozófus Bernard Bolzano (1781-1848) neve talán ismerősebben cseng: a nyugati szakirodalomban a modern matematika és tudományfilozófia előfutáraként tisztelik. Jungmann, aki Patočka előadásában inkább a negatív pólust képviseli, a hálás utókortól a „csendes géniusz” melléknevet kapta, s nem véletlenül. Fordításaival és monumentális cseh-német szótárával lényegében ő teremtette meg a modern cseh irodalmi nyelvet. Jungmann jelentőségét nehéz lenne túlértékelni, művének megítélése mégis kétértelmű. Annyiban ifjúságának felvilágosult szellemét őrizte, hogy nem kedvelte a katolikus egyházat és a rendi jogaira hivatkozó főnemességet, de a cseh emancipáció elé tornyosuló nehézségek felébresztették benne a németellenes gyűlölet féktelen érzését. Ennek méretei csak jóval halála után kiadott levelezéséből és naplójából rajzolódnak ki, hiszen példás államhivatalnokként, a prágai akadémiai gimnázium igazgatójaként alkalmazkodni kényszerült a biedermeier kor stílusához. A nyelvi nacionalizmus középpontba állításával azonban a napóleoni háborúk után fellépő fiatal „nemzetébresztő” nemzedék patrónusává válik. Elfogadja és tekintélyével szentesíti a Václav Hanka által hamisított középkori kéziratokat, melyeknek kitüntetett szerepük lesz a „népi” eredetű cseh nemzeti tudat kiformálásában. A szláv egység eszméjétől vezérelve a nyelvi összetartozás tudatát fölébe helyezte az államiságra hivatkozó hagyományos patriotizmusnak. Érdemes néhány sort idézni egy 1810-ben kelt leveléből: „Szilárdan hiszem - írja barátjának, Antonín Mareknek -, hogy az orosz hatalom lebírja a franciát, s ez nekünk, szlávoknak örömünkre kell hogy szolgáljon, hisz az összes szláv dialektus így egyesülni fog. Mi az oroszoktól, az oroszok tőlünk átveszik a nyelv tökéletesítését. Amit tehát most csehül írunk, már ama nagy szláv birodalom számára írjuk”.

A Patočka által vele szembeállított Bernard Bolzano olasz eredetű, Prágában letelepült gazdag kereskedőcsaládban született 1781-ben. A családban német a társalgási nyelv, Bolzano németül végzi teológiai tanulmányait, de tökéletesen beszél csehül is. 1805-ben pályázaton nyerte el a prágai egyetem teológiai katedráját, bár a matematikai tanszékre is hívták. A katedra elfoglalása után kényszerűségből pappá szenteltette magát, de szabad szellemű előadásai miatt meggyűlt a baja az egyházi hatóságokkal, s eltávolítják az egyetemről. A kései felvilágosodás és egy demokratikus színezetű reformkatolicizmus szellemében csehek és németek békés kooperációját hirdette. Egy új - a régi patriotizmust felváltó - csehországi nemzet kialakítását szorgalmazta, amely felölelte volna a cseh és a német ajkú népesség egészét. Világosan látta a veszélyt, ami Jungmann körének elvakult nyelvi nacionalizmusából származhat. Türelemre intett, de egyúttal síkraszállt az akkor gyengébb fél, a csehek védelméért.

Patočka szellemes megoldást alkalmaz, amikor gondolatkísérletét egy-egy Jungmanntól és Bolzanotól vett - kísértetiesen hasonló - idézettel indítja. De ha ketten mondják ugyanazt, az még nem ugyanaz.

Íme, Jungmann párbeszédes formában írt, 1806-ban megjelent híres nyelvvédő iratából néhány kis szemelvény: „De boldogok lehetnek-e a csehek, amíg tart elnémetesedésük folyamata? (...) Az egyszerű cseh ki van zárva az összes közhivatalból, még nyomorult írnok sem lehet belőle. Az eke szarvához van kötve - mint a régi egyiptomiaknál - s eközben a gőgös idegen igazgatja az országot, lefölözve ennek minden hasznát. Persze, sok fáradsággal megszerezheti az ember a német kulcsot a tintanyaláshoz... Az iskola át van itatva a német nyelvvel, s arra a legalkalmasabb, hogy a cseh szellemiség utolsó szikráját is elhamvassza... A cseh diák (...) hamar elbátortalanodik, s visszatér a műhelybe vagy az eke szarvához. Ámha mégis legyőzi az akadályokat, kitűnő német válik belőle, megszűnvén csehnek lenni... Nem szenved-e az igazságosság eközben csorbát? (...) A nagyobb városokban, ahogy Maga mondja, szégyellik a cseh nyelvet használni. Úgyhogy Csehországban a cseh nyelv a parasztok nyelve, s az övék sem egészen - ezzel szemben a német az elterjedtebb és a városi nyelv.”

Tíz évvel később Bernard Bolzano hasonló képet fest: „Önök azt felelik nekem, hogy nem említettem még a hazánk polgárai közt feszülő ellentétek legfontosabb okát. Önök emlékeztetnek engem azokra a visszataszító emlékű eseményekre, melyeknek köszönhetően országunkban a német nyelv uralkodik. (...) A cseh és a német nyelv kapcsolata az elnyomásra és a jogtalanságra épül, s ezért a nemzet egyik része szemben áll a másikkal. (...) Önök arra a jogtalanságra emlékeztetnek, amit az ősök követtek el, s amit az unokák is megszenvednek. Érthető ez az érzés, mert ezek az állapotok most is fennállnak, sőt a régi jogtalansághoz újak is társultak. (...) Vajon az itt született németek, s azok, akik hozzájuk csatlakoztak, nem élveznek-e százféle előnyt ebben az országban? Nem adják-e elő az összes magasabb tudományt hazánkban német nyelven? A német nem emelkedett-e hivatalos nyelvvé a nyilvános eseményeknél? Önmagában véve ebben nincs semmi gyalázat, mindazonáltal ez a helyzet nem kellemetlen-e a nemzet másik felének számára?”

Az idézetet ezen a ponton félbe lehet szakítani. Bolzano kimondta ugyanis a döntő szót, amikor a csehekről mint a nemzet egyik feléről beszélt. Szerinte ugyanis a nemzet politikai egység, amelybe az ország valamennyi lakója beletartozik. A nyelvi különbség létező realitás, a nyelvi egyenlőtlenség elfogadhatatlan, de a politikai nemzet fogalma az, ami a társadalom belső egyensúlyát és integrációját megnyugtatóan fenntartja. Ezzel a véleményével Bolzano meglehetősen elszigetelten állt, s Patočka, aki csak egy elszalasztott lehetőségre hívta fel a figyelmet, ugyancsak az elutasítás falába ütközött. Ennek hátterében nem nehéz felismerni azt a tényt, hogy az 1918 utáni csehszlovák állam továbbra is a nyelvi-kulturális nacionalizmus alapján állt, s ezt Masaryk humanista filozófiája legfeljebb enyhíteni volt képes. Mi több, az 1948 utáni kommunista rendszer ugyancsak a huszita hagyományok és a nyelvi nacionalizmus marxista értelmezésével bővítette legitimációját.

Persze, Patočka felfogása a cseh történelemről nem feltétlenül helytálló. Esszéi inkább gondolatkísérletek, s a Prágai Tavasz bukását követő elkeseredett hangulatban nem hiányzik belőlük a provokatív attitűd. Még az a számunkra rokonszenvesen formulázott feltevés, hogy a cseh nemzetnek választania kellett volna Jungmann és Bolzano nemzetfelfogása között, szigorúan történeti szempontból még ez sem tekinthető jól feltett kérdésnek, hisz a valóságban nem két egyenrangú alternatíváról volt szó. Patočka mégis helyesen védte álláspontját 1969-ben, amikor azt mondta, hogy filozófusként eszmetörténeti szempontból kell megítélnie Jungmann és Bolzano ideológiáját, s nem tiszte a történeti realitás aprólékos elemzése.

Patočka helytállóan elemezte a modern cseh nacionalizmus születését. Herder organikus nyelvi-kulturális nemzetfelfogásából kiindulva Jungmann és köre a nemzet fogalmáról leválasztotta az államot. A nemzeti sajátosságok így a nyelvhez lettek láncolva, s ebből nyert levezetést a nemzeti karakter. A nemzet lényege tehát független az államtól. Herder szerint az az állam felel meg az organikus természeti fejlődésnek, amely egyetlen nemzetet foglal magába. A többnemzetiségű állam természetellenes alakulat, nem organizmus, hanem mechanizmus. Mivel a nemzeti lét eredetét és fejlődését a természet analógiájára kell elképzelni, ezért nincs is értelme megkülönböztetni a nemzetet és a törzsi-nemzetségi társadalmat, amiből a nemzet évszázadok során kifejlődött. Szabad tehát az út a csehség és a szlávság azonosításához.

Jungmann és a nemzetébresztők csoportja tehát feláldozta a cseh államhoz kapcsolódó területi patriotizmust a nyelvi nacionalizmus oltárán. A csehség értelme számukra nem a történelmileg létrejött, nyelvileg dualista jellegű cseh államban testesült meg. Ebben Jungmannék kezére játszott, hogy a jozefinista központosítás után az állami hagyomány nagyrészt elvesztette tartalmát, kiüresedett, a tartományi patriotizmus megmaradt a vezető osztályok múltba néző, romantikus ideológiájának. A feltörekvő rétegek, a parasztságból kiemelkedő új polgárság olyan helyzetbe került, hogy külsőleg, a nyelv segítségével határolhatta el magát a társadalom vezető csoportjaitól (arisztokrácia, patrícius polgárság, államhivatalnoki réteg). Ilyen körülmények között Jungmann nyelvi-kulturális ideológiája győzelemre volt ítélve.

Kompromisszum a magasban

A csehországi (böhmisch) nemzet cseh összetevőjének megerősítését Bolzano kezdettől fogva céljának tekintette. Egyetemi beszédeiben sohasem vonta kétségbe a cseh újjászületés nyelvi és kulturális céljait. Világosan látta, hogy a társadalmi ellentéteknek részben nemzeti színezetük van, ezek megoldását azonban csak az egyetemes erkölcsiségre alapozva tartotta kivihetőnek. A nyelvi különbségekből szerinte nem következik önálló nemzeti egzisztencia: a nyelv legfeljebb közvetetten szabja meg a nemzeti lét előfeltételeit. A nyelvi törzs csak anyaga a nemzetnek, s ebből a matériából ott - és éppen ott - születhet a legjobb eredmény, ahol a nemzet nem egyetlen törzsből ered. Mai szavakkal élve: a nyelvi nacionalizmussal a politikai nemzet fogalmát szegezte szembe.

Mint Patočka fogalmaz: A nyelvi nacionalizmus magányos ellenfeleként Bolzano „megkísérel áttörni egy nemzetek feletti társadalom víziója felé, ahol a nyelvi különbségek arra a helyre kerülnek, amely megilleti őket”. Patočka elismeri, hogy Bolzano nem értékelte kielégítően a nyelv jelentőségét, inkább eszköznek, valamilyen külsődleges tényezőnek vette. A nyelvből levezetett „nemzeti sajátlagosság” misztikus fogalmát pedig kifejezetten elutasította. Szerinte azok az emberek tartoznak egy nemzethez, akik - származásuktól függetlenül - egy országban élnek. Mindannyiukra ugyanazok az erkölcsi kötelezettségek vonatkoznak. Minden állam csupán vázlata - emberi realizálása - annak az eszménynek, amit Isten országa jelképez.

Patočka végül is egyértelműen kijelenti, hogy a XIX. század elején két lehetőség állt a csehek előtt. Volt tehát alternatíva. A politikai nemzet fogalma alapján a cseh történelemnek egy másik forgatókönyvét is el lehet képzelni. Ezzel szemben Kosík gúnyosan jegyezte meg, hogy a cseh nemzetnek nem kell magyarázkodnia, amiért a XIX. században feltámadni merészelt. Azok, akik mint elszalasztott humanista alternatívát a kétnyelvű „böhmischer Landespatriotismus”-t siratják, szerinte elfeledkeznek arról, hogy ebben a keretben a cseh nemzet örökös alárendeltségre lett volna ítélve. „Az elképzelés - írja Kosík - nem két, hanem csak egy nemzetet ölelt magába, és Bohémia nem két nemzet hazája lett volna, hanem csak egy olyan földdarab, ahol egymás mellett, vagy inkább egymás alatt - egyik lent, másik fent - élt volna (békében?, nyugalomban?) a németül beszélő nemzet és a cseh alnemzet, melynek hamuban parázsló nyelvét csak az istállókban, a konyhákban, a mezőkön és a műhelyekben használták volna. Minden egyéb ún. magasabb (metafizikai, poétikai) tárgy kifejezésére idegen nyelvet kellett volna használni - az urak nyelvét. Ám a nemzet, szemben az al-, az elő- és a mégnem-nemzettel, csak akkor létezhet, ha mindent képes kifejezni a saját nyelvén”.

Tévednek azonban Patočka kritikusai - így Karel Kosík is -, akik Bolzano ajánlatát csupán a tartományi patriotizmust felmelegítő nemesi reformerek kedvenc ideái közé sorolják. Ő ugyanis nem a régi állampatriotizmust hirdette, hanem egy új típusú, demokratikus elveken alapuló integrációt. Ennek perspektívái természetesen homályba vesztek, hiszen az események sodrában nem látni pontosan a jövőt. Bolzano ajánlatának komolyságát és lappangó szellemi erejét azon is lemérhetjük, hogy hatása alól nem vonhatta ki magát a cseh nemzeti mozgalom két legjelentősebb liberális gondolkodója, František Palacký és Karel Havlíček sem. Mindketten kísérletet tettek arra, hogy a nyelvi nacionalizmust - mint koreszmét - összhangba hozzák a politikai nemzet fogalmának bizonyos elemeivel.

Palacký kulcsfontosságú szereplő a modern cseh nemzet születésében. Első pillantásra nem is egészen logikus, hogy Patočka, aki Bolzanot választja Jungmannal szemben, miért dicséri fenntartás nélkül Palackýt, aki a cseh politikai nacionalizmus legrangosabb alakja volt. Közelebb lépve azonban a „nemzet atyja” hatalmas életművéhez, az árnyalatoknak és belső ellentmondásoknak olyan szövevényes gazdagságát fedezzük fel, ami arra a természetes tényre utal, hogy Palacký gondolatai az események sodrában formálódtak. Márpedig az események láncolata újra meg újra útelágazásokhoz vezet: kikövezve a döntést, az alternatívák közötti választást.

1848 előtt Palacký a kétnyelvű cseh társadalom keretei között képzelte el a cseh nyelv és kultúra emancipációját. A hazafias, de jobbára németül beszélő főnemesség közreműködésével egyeztetni igyekezett a cseh állampatriotizmus hagyományát a nyelvi-kulturális program újabb célkitűzéseivel. A húszas évek közepén a patrióta nemesség vezető csoportja felkarolja a különleges tehetségű fiatalembert, aki ráveszi pártfogóit egy cseh és egy német nyelvű tudományos folyóirat megindítására. A rendi gyűlés megválasztja az ország történetírójának. A Csehország története első kötetei 1836-tól kezdve németül jelennek meg, a cseh változat első része csak 1848-ban, a forradalom előestéjén lát napvilágot. Jungmann és köre nem is veszi jó néven, hogy Palacký németül adja ki hatalmas történeti művét, bár az nem lehetett kétséges senki előtt sem, hogy tollát hazafias elfogultság vezeti. Ám a főnemesség tagjai és a legtehetősebb polgárok szívesebben olvastak németül, s ezt a körülményt a szerzőnek respektálnia kellett. A művelt osztályok németnyelvűsége azonban nem jelentette azt, hogy képviselői a német nemzethez számították magukat. Többségük felfogását jól összegzi Josef Mathias Thun gróf 1845-ben megjelent politikai röpiratának elhíresült formulája: „weder Deutsch, noch Tschechisch, sondern Böhmisch” („sem nem német, sem nem cseh, hanem csehországi”).

Közkeletű, de téves az a nézet, mely szerint Csehország története Palacký ábrázolásában nem egyéb, mint csehek és németek ezer éven át tartó küzdelmének a históriája. Ezt az interpretációt még az 1848-as cseh kiadáshoz írt híres bevezető fejezet sem igazolja. Ebben a történetfilozófiai passzusban Palacký korának liberális eszméit véli felfedezni a történelmi idők hajnalán. A szláv előidőket mint békeszerető földművesek idillikus világát írja le: „A régi szlávok legfőbb jellemzője, hogy a szabadság és egyenlőség megillette a közösség összes polgárát.” Az idill azonban korántsem felhőtlen. A régi szlávok anarchisztikus beállítottságukból eredően „nemcsak a nemzeti egységet utasították el, hanem a rend és kormány erős kötelékeit is”. Ha tehát nem akartak végleg eltűnni a történelem színpadáról, idővel kénytelenek voltak nemzeti életükbe „római és német elemeket keverni”.

Palacký poláris ellentétek egységeként szemlélte a világot. A természeti eredetű harmónia szükségképpen megbomlik, átalakul összeegyeztethetetlen princípiumok harcává, de a küzdelem szakadatlanul a harmónia helyreállítására irányul. A szerző ezt a filozófiai álláspontot fordítja le a nemzeti történelem nyelvére. ĺme a kulcsmondat: „Az egész cseh-morva történelem fő tartalma és alapvonása abban rejlik, hogy a szlávság szakadatlan kapcsolatban és ütközésben állt a rómaiak és a németek világával”. Majd még egyértelműbben: „Miután pedig Róma nem közvetlenül érintkezett a csehekkel, hanem szinte kizárólag német közvetítés által, ezért azt mondhatjuk, hogy a cseh történelem főként a németséggel folytatott küzdelmen alapszik, vagyis a német rend és szokások átvételén, illetve elutasításán”.

A hangsúly egyszerre van az átvételen és az elutasításon: a kooperáción és a konfrontáción. A kérdés úgy formulázható, hogy létezik-e valamilyen kielégítőnek tetsző közbülső megoldás, ami az ellentéteket - legalább átmenetileg - egyensúlyban tartja. Palacký válasza kompromisszumos jellegű: az egyik véglet felülkerekedését sem tartaná kívánatosnak. Bár személyes indíttatása liberális, gondolati műve a szabad értelem és az autoritás együttes uralmára épül. Demokrácia és hierarchia nem falhatja fel egymást. Az ellentétpár tagjai együtt léteznek, így alkotva poláris egységet.

Palacký tehát még 1848-ban sem akarta kiiktatni a német komponenst Csehország történetéből. Tény ugyanakkor, hogy művének korábban kiadott német nyelvű változatához képest álláspontja lényegesen módosult, mégpedig egyértelműen a cseh nyelvi nacionalizmus irányába. A cseh karaktert (češství) már nem a szlávság és a németség szintéziseként értelmezi, hanem kidomborítja a cseh történelem szláv jellegét, túlhangsúlyozva a csehek és a németek szembenállását.

Az 1848 utáni fél évszázad mintha csak igazolni akarta volna Palacký történetfilozófiai konstrukcióját. Azt ugyanis, hogy a poláris ellentétekre épülő világban az egyik végletes konfliktus fel- vagy megoldódását egy másik konfliktus egyidejű születése kíséri. 1848 után a csehek és németek szembenállása - s az ebből fakadó 2 alternatíva - új fogalmi definíció alapján él tovább. Az alternatív kérdés úgy tehető fel, hogy az immár nyelvi alapon konstituálódott cseh és csehországi német nemzet a méltányos megegyezés, vagy a másik legyűrésének a taktikáját óhajtja-e követni. Ez az újabb döntés sokáig vajúdott. A helyi német lakosság a századfordulón még őrlődni látszik a három lehetséges öndefiníció: a „böhmisch” tartományi patriotizmus, a Habsburg birodalmi lojalitás, illetve a nagynémet nacionalizmus között. A csehek ugyanekkor mereven elutasítják az ország bármiféle belső föderalizálását.

Az általános politikai irányzatnak megfelelően, élete végén Palacký egyre elfogultabb megfogalmazásokra ragadtatta magát. Amikor 1870/72-ben harmadszor is átdolgozza nagy művének huszita fejezetét, a „huszita” szót a legtöbb kritikus helyen a „cseh nemzet” kifejezésre cseréli. Az idős politikus sértettsége, amit főképp az osztrák-magyar kiegyezés motivált, végül egy kompromisszumokra képtelen, gyűlölködő nacionalizmusba torkollik. Élete végén, a maga által sajtó alá rendezett tanulmánygyűjteményének utószavában - mintegy végrendeletként - az alábbiakat írja: „A németek most már szemérmetlenül hirdetik, hogy a szlávok feletti uralomra hivatottak. Évről évre növekvő gőgjük, hatalmi igényük és kapzsiságuk egyre inkább felkelti és megedzi nemcsak a szláv összetartozás érzését, hanem az oroszok és a csehek kölcsönös ragaszkodását, rokonszenvét is. Én tehát megnyugvással nézek a jövőbe, mely minél távolabbi, annál vigasztalóbb: tudván tudom, hogy hosszú és kegyetlen harc után a szláv végső győztesként igazságosabban és nemesebben bánik majd ellenségeivel, mint a tatár, a magyar és a német”.

A végső szó 1918/19 fordulójára maradt. Ekkor a két regionális német államkezdemény, Deutschböhmen és Sudetenland szociáldemokrata kormányai önmagukra nézve is alkalmazhatónak vélik a nemzeti önrendelkezés elvét, de hamarosan meghátrálásra kényszerülnek a bevonuló cseh légiók előtt. A passzív ellenállást tanúsító német határvidék politikai pártjai előterjesztettek ugyan egy új alkotmánytervet, ami svájci mintára rendezte volna a nemzetiségileg szervezett tartományok és a központi kormány kapcsolatát, de a cseh fél még a javaslatok tárgyalását is elutasította. Ekkor születik meg a „szudétanémet” kifejezés, mely rövidesen baljós tartalmat ölt.

Államnemzet - politikai nemzet

A csehszlovák állam 1918-as megalapítását egy nagy horderejű elvi ellentmondás terhelte meg. Az emigráns cseh politikusok - Masaryk és Beneš - érvelésében két elv keveredett. A cseh korona országait - több mint három millió némettel - történelmi jogcímen, a régi Magyarország északi, szlovákok lakta részeit viszont az etnikai együvétartozás alapján igényelték. A dolgot tovább bonyolította, hogy a magyar többségű területek és Kárpátalja bekebelezése egyik logika alapján se volt indokolható.

Csehszlovákia létrejöttének belső, logikai ellentmondásai újra meg újra visszavezetnek a XIX. század elejére, a Bolzano és Jungmann által megszemélyesített alternatíváig. Nem az alapképlet, csak a történelmi körülmények változtak, s az államalapító atyák 1918-ban ismét választás elé kerültek. Dönteniük kellett a régiónkban kínálkozó két államszervezési elképzelés között: vagy nemzeti államot hoznak létre (s ez esetben lemondanak a kifelé gravitáló nemzetiségekről), vagy olyan demokratikus államszövetséget hívnak életre, amelyben az állam nem tekinthető a „nemzeti jelleg” letéteményesének. A két elv kombinációja azonban állandó feszültség forrása: robbanó elegy, ami végzetesnek bizonyulhat. Hasonló történt, mint amit a kiegyezés utáni magyar történelemből már jól ismerünk: az adott államkeretet a nyelvi nacionalizmus alapján álló „csehszlovák” nemzeteszmével kívánták kitölteni, amivel elidegenítették a nem „államalkotó” nemzetiségeket.

A két világháború közötti korszak elemzésekor egy újabb közszereplő nevét szükséges kiemelni, aki Palacký és Masaryk nemzeti ideológiájának bírálatakor Bolzanóhoz, illetve a politikai nemzet fogalmához nyúlt vissza. Emanuel Rádl (1873-1942) Masarykhoz hasonlóan történelmi kérdésekkel is foglalkozó moralista filozófus volt, aki A csehek harca a németekkel című elmés könyvében állam és nemzetiség különválasztását szorgalmazta. „Kétségeim vannak afelől - írta -, hogy országunk közvéleménye olyannyira különbözik a kommunizmustól és a fasizmustól, mint amennyire azt hisszük. Úgy tűnik nekem, hogy nem különböztetjük meg eléggé a demokrácia különféle típusait: különösen a közép-európai nacionalizmust tartom más típusú demokráciának, mint ami nyugaton uralmon van”. A közép-európai társadalmak végső eleme - folytatja Rádl - nem az individuum, hanem valami kollektív: a nyelvrokonság, a hagyomány, a hazafias tudat. „Fontos tudni, hogy a pánszlávizmusnak, a pángermanizmusnak és a marxizmusnak közös az alapgondolata: a »népben« mint természeti erőben való feltétlen hit és a felelős individuum iránti teljes bizalmatlanság.”

Rádl a nemzet Herderre visszavezethető „organikus” felfogásával szemben a demokrácia angolszász, „szerződéses” jellegű változatát ajánlja: „Herder filozófiájában a nemzet a természet alkotása, s ezért megszabja az ember sorsát. A nyugati állam viszont emberi alkotás, amely a társadalom optimális megszervezésére törekszik”. A szerződéses állam az egyéni jogokon alapszik: önkéntes szövetség, amely a polgárok megegyezésére vezethető vissza. Sőt, „az egyéni jogok kiterjednek a közösségi jogokra” -, s ezek erkölcsi alapjai mélyebbek, mint az államra ruházott hatalom. A nemzetiség alapjában véve szuverén jogi alany, aki/amely közreműködik az államot létrehozó szerződés megalkotásában. „A nemzetiségi jog szükségképpen kollektív jog. Tehát az egész nemzeti közösséget védelmezni kell, nem csupán az egyes embert, aki védelemért folyamodik.” Valamennyi nemzetiség, a csehektől kezdve a magyarokig, az „állam konstitutív egységét” alkotja. Az oktatásügyet hasonlóan kell rendezni, mint ahogy az államtól el lett választva az egyház. „Az iskola felkészíti a nemzetiségeket az állam iránti felelősség érzésére, de ugyanakkor szabad kezet ad abban, hogy a nevelés a nemzetiségek saját kulturális ideálját testesítse meg”. Rádl lényegében azt javasolja, hogy a német közösségből legyen „államalkotó” nemzet - bár nem területi, hanem kulturális autonómiára gondol.

Az események, jól tudjuk, nem ebbe az irányba fordultak: müncheni egyezmény, náci megszállás, majd három millió német kitelepítése következett. Csehek és németek sok évszázados együttélését és újabb keletű konfliktusát a cseh fél pirruszi győzelme végérvényesen lezárta. Mindkét fél veszített, mert a cseh társadalom szövete is maradandó sérülést szenvedett. Bizonyos értelemben megszakadt a cseh történelem folyamatossága. Hiszen mi is lehet a cseh történelem „értelme” 1945 után - akár Palacký vagy Masaryk interpretációjában -, amikor a fő partner és ellenfél ki lett utasítva a történelmi kölcsönhatás színpadáról...

A kemény szó nem csupán az első csehszlovák köztársaság bukásának fényében indokolt. Sokkal inkább azért, mert az 1989 utáni Kelet-Európában a nyelvi-etnikai nacionalizmus ideológiája - mely intellektuálisan egyébként sem védhető - ismét maga alá temette a politikai nemzet eszméjét. Sajnos, mintha megint túlszaladtunk volna egy útelágazáson, tovább taposva az unalomig ismert pályát. Mi több, valószínűnek tartom, hogy a döntés - a könnyebb megoldás választása - összhangban van a társadalmi elit egy meghatározó részének legitimációs érdekeivel, illetve az egzisztenciájában fenyegetett hagyományos értelmiségi középrétegek önvédelmi stratégiájával. De bárhogy is van, a többségi vélemény és a jól felfogott érdek sohasem elegendő érv az eszmék piacán. Gondolkodni ugyanis kockázat: a felelősség kalandja - az igazság megkísértése. Végtére is ez a sötétbeugrás felel meg Jan Patočka sokat emlegetett erkölcsi tanításának.