Leoš Šatava: Jazyk a identita etnických menšín. Možnosti zachování a revitalizace

Az etnikai kisebbségek nyelve és identitása. A megtartás és revitalizáció lehetőségei

Praha, Cargo Publishers o.s. 2001

„A kisebbségben levő etnikumok tagjainak […] gyakran olyan problémákkal kell szembenézniük, melyek a »nagy« nemzetek tagjai számára ismeretlenek. […] Általában leszögezhető, hogy ezek a tények a többségi társadalom tagjai előtt kevéssé ismertek, illetve nem is figyelnek fel rájuk, alábecsülik őket” - olvashatjuk az ismertetett munkában. Ez a megállapítás - mellyel teljes mértékben egyetérthetünk - azonban nemcsak az átlagemberekre, hanem rendszerint a társadalomtudomány különböző területeinek művelőire is vonatkoztatható. Ezért örvendetes, ha a kisebbségek egyik alapvető problémájáról, vagyis (anya)nyelvük és nemzeti/etnikai identitásuk megtartásának és fejlesztésének lehetőségeiről egy „többségi” kutató értekezik, mégpedig úgy, hogy írásában a „kisebbségi” szemléletmódot érvényesíti. A fülszövegben a szerzőről olvasható adatok ismeretében azonban ez már nem olyan meglepő, hiszen eszerint L. Šatava 1996 óta kisebbségi közegben is tevékenykedik: nemcsak a prágai Károly Egyetem Etnológiai Intézetében, hanem a bautzeni/budyšíni (Németország) Szorb Intézetben is dolgozik. Ezeket a tényeket azért tartom szükségesnek kiemelni, mivel a szerző etnológus volta, illetve a szorb kisebbséghez fűződő kapcsolata nyilván alapvetően befolyásolta a témaválasztást és a problémakör feldolgozását - annál is inkább, hiszen ez a könyv a szerző egy szorb nyelvű publikációjának kibővített és átdolgozott változata.

A cím alapján azt várnánk, hogy az (etnikai) identitás és a nyelv kérdésköre nagyjából azonos súllyal, azonos mélységű feldolgozásban fog szerepelni a könyvben; a valóság viszont ezzel szemben az, hogy az elméleti (I., II. és III.) részekben főként az ethnosz, az etnikai/nemzeti identitás kérdését boncolgatja a szerző, a gyakorlati IV. részben pedig inkább a nyelvmegtartás és nyelvélénkítés (angolul language revitalization) kérdésköre dominál.

A bevezető fejezetekben a szerző rámutat arra, hogy bármennyire a globalizáció korát éljük is, nem igazolódtak be az etnikai, nemzeti identitás háttérbe szorulásáról, eljelentéktelenedéséről szóló jóslatok, sőt ellenkezőleg: világszerte felerősödtek az etnikai és egyéb kisebbségek emancipációs törekvései, a kisebbségi jogok az emberi jogok tágabb kérdéskörébe ágyazva jelennek meg, a nyelvi és kulturális sokszínűség pedig megtartandó értéknek minősül. Ezzel szemben az is tény, hogy egyrészt egyes társadalomtudományokban az etnikai identitás az egyéb csoportidentitások szintjére „süllyedt le”, másrészt sokak szemében az etnikai/nemzeti identitás előtérbe helyezése „retrográd” jelenség és potenciális konfliktusforrás. A továbbiakban a szerző néhány vonatkozó kérdést boncolgat, ilyen például a nemzet és állam kapcsolata, az egyes és kettős identitás, a monokulturális és multikulturális kötődés elmélete. L. Šatava szerint a kettős identitás tagadói az etnikai azonosságtudatot minden kétségen felül álló értéknek, szinte szentségnek tekintik. Ezzel szemben állnak a multikulturalizmus fontosságát hirdető újabb, „posztmodern” elméletek, melyek egyike-másika kifejezetten „antietnikus” irányultságú. Ezek hátterében egyrészt az etnikai konfliktusoktól való félelem, másrészt az etnikai/nemzeti érzés és azonosságtudat „idejétmúltságát”, átmeneti voltát hirdető elképzelések állnak. A szerző megállapítja, hogy a modern etnikai/nemzeti tudat legfeljebb kétszáz éve alakult ki, vagyis aránylag új keletű jelenség, ennek ellenére állandóbb, erősebb és nagyobb hatású, mint ahogyan azt gondolnánk. Egyetérthetünk a szerzővel abban is, hogy bár a nemzeti-etnikai, illetve az állami kötődés koncepciója, vagyis a német kultúrnemzeti és a francia államnemzeti modell rendszerint egymás ellentéteként jelenik meg, ennek ellenére az etnikum kérdése a francia modellben sem neutralizálódik, hiszen az ún. állampolgári elvet valló országok esetében is gyakorlatilag egy nyelv, egy kultúra preferálásával találkozunk. Sőt azt is hozzátehetjük, hogy a többkultúrájúság, a kettős kötődés kívánalma rendszerint csak a kisebbségekkel szemben fogalmazódik meg: a kisebbségitől elvárják, hogy ismerje meg és fogadja be a többség kultúráját, a többségi nemzet tagjai viszont a velük együtt élő kisebbségek kultúrájáról vajmi keveset tudnak. A két- és többkultúrájúság mint cél szépen hangzik, ám a kisebbség oldaláról nézve az etnikai megkülönböztető jegyek fokozatos elhalványulását eredményezheti, s így felerősítheti az asszimilációt. Az első rész végén a szerző felteszi a kérdést: milyen pozitívumot hordoz az etnikai hovatartozás tudatosítása. Szerinte ez elsősorban emocionális kérdés, egy adott nemzeti, etnikai közösséghez tartozás pozitív érzelmeket vált ki az egyénben.

A második rész első fejezete elméleti és terminológiai irányultságú: az etnikai kisebbségek típusairól, az egyes nyelvekben használatos megnevezésekről, a fontosabb nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumokról, a nyelv és az etnikum kapcsolatáról olvashatunk. A második fejezet a kisebbségi nyelvek és az etnikai tudat megtartását, illetve felélénkítését célzó eddigi törekvéseket és mozgalmakat tekinti át; a fejezet zárásaként a szerző megállapítja: ma már nem az a kérdés, hogy megállítható-e az asszimiláció és a nyelvcsere, hanem az, hogy az adott közösség esetében kívánatos és megvalósítható-e. A harmadik részben a szerző arra a kérdésre keresi a választ, milyen érvekkel támaszthatók alá az etnikai azonosságtudat és nyelv megtartását célzó törekvések. Az idealista érvelés szerint az egyes nyelvek sajátosan képezik le a világot, ezért egy-egy nyelv eltűnése a világról való ismereteink szegényedését hozza magával. A kisebbségek és a kisebbségi nyelvek fennmaradásáért zajló küzdelmek a biológiai sokszínűség védelmét felvállaló természetvédő mozgalmakkal, a globalizáció ellen a helyi, lokális identitást erősítő kezdeményezésekkel egy sorba tartoznak. A kisebbségi identitás és főként a kisebbségi nyelvek fennmaradásának szükségességét valló gyakorlatorientált érvek leginkább az alábbiak: a több nyelv ismerete okozta előny; a határ menti nemzeti kisebbségek a „híd” szerepét töltik be az egyes államok között; a kis nyelvek tanulása nem terheli meg a gyermeket, ellenkezőleg: a helyesen alkalmazott többnyelvűsítés a kognitív fejlődésre pozitív hatással van. A szerző egyúttal elutasítja azokat a többségi nézeteket, miszerint a kisszámú beszélővel rendelkező nyelvek oktatásának nincs gyakorlati értelme, a kis nyelvek fennmaradásának támogatása sok költséggel jár.

A IV. részben a szerző elméleti és gyakorlati síkon foglalja össze mindazokat az előfeltételeket és tennivalókat, melyek egyrészt az etnikai tudat fenntartásához, de főképp a nyelvcsere megállításához, illetve a nyelvélénkítéshez szükségesek. Eszerint elsősorban is az adott közösségnek egyértelműen meg kell fogalmaznia azokat a sajátos jegyeket, melyek által az őt körülvevő etnikumoktól elkülönül/elkülöníthető, másrészt pedig fontos az, hogy ezeket a jegyeket meg is kívánja tartani. Ez utóbbi az ún. etnolingvisztikai vitalitás, más szóval etnikai-nyelvi életképesség, melynek erősségét az adott közösség politikai, gazdasági, társadalmi stb. státusa, demográfiai jellemzői, az intézményes támogatottság mértéke határozzák meg. A kisebbség, illetve a kisebbségi nyelv fennmaradásához szükséges gyakorlati lépések a szerző szerint a következők: az etnikai-nyelvi kisebbségek jogainak hivatalos elismerése (ezen belül külön kérdésként merül fel a politikai és/vagy kulturális autonómia kérdése), az etnikai tudat erősítése-oktatása, a nyelvvel kapcsolatos attitűdök, a kódváltás kérdéseinek megoldása, a kisebbségi nyelv presztízsének erősítése, tudatos nyelvpolitika és nyelvi tervezés, a kisebbségi nyelv használata az oktatásban, a tömegkommunikációban, a hivatalokban, a gazdaságban, a kisebbségek közötti kapcsolattartás, a fiatalság motiválása.

Az V. részben sikeres revitalizációs modelleket mutat be a szerző: gael (kulturális modell), lapp, maori (kulturális modell politikai beütéssel), velszi (kulturális-politikai modell); baszk, gagauz (politikai-kulturális modell). A VI., összegző rész után a VII. részben néhány kulcsfogalom értelmezését találja az olvasó, a VIII. részben (Függelék) pedig különböző dokumentumokat közöl a szerző.

A kötet végén található igen bő szakirodalmi jegyzék és a gazdag jegyzetapparátus arról tanúskodik, hogy a szerző alaposan ismeri az adott kérdéskört, az ismertetett kötet azonban nem a választott téma tudományos igényű feldolgozását nyújtja, inkább ismeretterjesztő-agitatív céllal íródott: a szerző arról kívánja olvasóit (elsősorban a kisebbségek tagjait, konkrétan nyilván a szorbokat) meggyőzni, hogy az etnikai identitás és a kisebbségi anyanyelv megtartható. A témakör bonyolult, soktényezős volta, és a könyv tájékoztató-ismeretterjesztő jellege azonban azt eredményezte, hogy a szerző bizonyos kérdéseket meglehetősen felületesen kezel, érvényes ez elsősorban a nyelvi vonatkozásokra. Így például az átlagolvasó számára bővebben ki kellett volna fejteni olyan fogalmakat, mint nyelvi attitűdök, kódváltás, nyelvpolitika, nyelvi tervezés (ez utóbbi esetében a ún. státustervezési és a korpusztervezési kérdések összemosódnak) stb. A szerző továbbá a bilingvizmust egyéni jellegűnek tartja, holott ma már evidencia, hogy létezik közösségi kétnyelvűség is; talán szükséges lett volna a kétnyelvűség egyes típusait is megkülönböztetni. A könyvben nem tisztázott teljesen a diglosszia fogalma sem, ugyanis a szerző együtt említi Ch. Fergusont és J. Fishmant, ám az előbbinél a diglosszia egy nyelv emelkedett és „közönséges” változatai között fennálló viszonyt jelent, az utóbbi kutató viszont a diglossziát a kétnyelvűség olyan eseteire is kiterjeszti, amikor az emelkedett és a közönséges nyelvváltozat más-más nyelvhez tartozik.

A szerző rendszerint etnikai kisebbségekről beszél, azonban az egyes, ún. etnikai csoportok helyzetük, különböző jellemző jegyeik alapján lényeges eltéréseket mutathatnak. A 32. oldalon a szerző az ún. etnikai kisebbségek négy csoportját különíti el: 1. a saját anyanemzettel nem rendelkező „kis” etnikumok (pl. a szorbok, velsziek, baszkok, rétorománok); 2. az anyanemzet államán kívül élő közösségek (pl. a dániai németek, a romániai magyarok); 3. a klasszikus nemzeti jegyekkel nem rendelkező sajátos etnikai közösségek (cigányok, az európai zsidók), 4. sajátos néprajzi-vallási-etnikai jegyekkel rendelkező csoportok (pl. a lengyelországi kasubok, a bulgáriai pomakok). E felosztás alapján kérdéses, hol helyezi el a szerző a bevándorlók közösségeit (pl. a németországi törököket és kurdokat, az egykori gyarmatokról Angliába, Franciaországba bevándorolt hindukat, illetve algériaiakat). A példák alapján úgy tűnik, hogy ezeket a szerző nem tekinti etnikai kisebbségnek (amint a nemzetközi dokumentumok sem), s csak az ún. őshonos kisebbségekkel, azon belül is az első csoporttal foglalkozik behatóbban. Továbbá nyilvánvaló, hogy csak a relatíve nagyobb létszámú, egy tömbben élő közösségek esetében kivitelezhetőek a javasolt gyakorlati lépések. Az összegzésben a szerző röviden kitér a csehországi helyzetre is; rámutat arra, hogy bár a hivatalos népszámlálási adatok szerint a magukat romának valló személyek száma csekély, a romák valós létszáma szükségessé tenné megfelelő kisebbségpolitika kidolgozását, mely esetében nyilván szükségesnek tartja a könyvben leírt programok alkalmazását is.

Tény, hogy az egyes etnikai és/vagy nyelvi kisebbségek (legyenek akár őshonosak, akár bevándoroltak) anyanyelv-megőrzését támogató tényezők között vannak közös elemek, ilyenek pl. a közösségnek a nyelv megtartására irányuló igyekezete (szemben az anyanyelv feladásával), az oktatás, a tömegtájékoztatás szerepe, a kisebbségi nyelv funkcióinak kiterjesztése stb. Az egyes témák feldolgozásakor azonban szükséges lett volna az egyes csoportok (főként az 1. és a 2.) eltérő problémáit külön említeni. Más helyzetben van például az olyan kisebbség, amely a nyelv megtartására hivatalos állami támogatást kap (ilyen pl. a maori), mint azok a kisebbségek, melyek esetében a hatalom tiltja a kisebbségi nyelvhasználatot (a törökországi kurdok, egészen a legutóbbi időkig), illetve nyílt vagy burkolt asszimilációs politikát alkalmaz. A IV. rész 2. fejezetében (77-78. old) a kisebbségi nyelv oktatása kapcsán a szerző az eredetileg az Egyesült Államokból származó ún. belemerítési programokat említi bevált példaként. Igaz ugyan, hogy ez a módszer sikeres volt a kanadai Québecben (ahol az angolok így is tanulhatják a helyi többséget alkotó franciák nyelvét), a katalóniai spanyoloknál vagy az őseik nyelvét újratanuló maoriknál; a nyelvcserén még nem átesett kisebbségek esetében, ahol a nyelv átörökítése a családon belül valósul meg, inkább a nyelvmegőrző és anyanyelv-támogató programok a célravezetőek.

Amint említettem, bizonyos elméleti kérdések nem kielégítő tárgyalása valószínűleg a választott téma sokrétűségével és a könyv elsősorban tájékoztató-figyelemfelhívó-népszerűsítő jellegével magyarázható. Mivel azonban a szerző bőven idézi a szakirodalmat, az angolul beszélő olvasónak lehetősége van az őt érdeklő témában elmélyedni. L. Šatava munkáját tehát haszonnal forgathatják kisebbségiek és többségiek is, utóbbiak főként azért, hogy jobban megismerjék kisebbségi polgártársaikat, a kisebbségi közösségek gondjait, s ne értsék félre, ne értelmezzék ellenük irányuló fenyegetésként a kisebbségek anyanyelvmegtartó törekvéseit.

Szabómihály Gizella